Alászállva - Harmadik kép

Sötét a színpad, és csupán a Sötét Angyal szavai hallatszanak.

Sötét Angyal:
Közönyösen, mintha olvasná
Láttam, midőn testet öltöttél, és emberalakba kényszerítetted lelked. Láttam, ahogy a halandók közé jöttél, és tudtam elhövendő sorsod kezdettől. Ott voltam mögötted, árnyként, mely el nem hagy, és minden pillanatban kínzó kísértést éreztem, hogy megszabadítsalak. Hogy elmondjam, mit tudnod kell, és megóvjalak attól, mit meg kell élned. De megíratott, midőn önként döntöttél, és nem tehettem semmit.
Csend, majd más hangon
Ismertem a lelked. Homályba vész az idők kezdete, midőn csak a boldogságot ismertük az Ő köreiben. Nem voltak még érzelmek, nem volt csak a puszta rajongó imádat, és a végzetes üresség.

A színpadon az előző helyszín, pamlag, karosszék, egy hatalmas tükör, paravánok, vagy fentről alálógó félig áttetsző, és átlátszatlan leplek választják el a teret,  letéve a korona, és a fegyverek. Középen a két angyal, egymással szemben, mindkettőn köpeny, a Fehér Angyal lehajtott fejjel, a Sötét Angyal ölelésében.
Zene
A hét paraván (vagy lepel) hátulról kap megvilágítást, így mindegyikükön kirajzolódik a mögötte lévő alak árnyképe.
1- pénzt szór magára, maga köré, csengő aranyakat
2- egy tükörben nézegeti magát
3- erotikus tánc
4- marionett bábuval bábozik
5-egy vinnyogó kismacskát fojt meg a saját kezével
6- fegyvert élesít
7-csak lekuporodva ül a földön, és gyakran körbetekint
A Sötét angyal, mintha csak megtáncoltatná a zenére a másikat, végigmutogatja neki mindent, aztán végül a fények elalszanak, és a Fehér Angyal újra eltűnik a Sötét ölelésében.

Sötét Angyal:
A közöny, és a kedvesség határán, ide-oda csapongva a kettő közt
Nem szólhatsz. Igen komoly ár… Megfizettem egykor én is a magamét. Megkötötték a kezed, hogy még kevésbé legyen esélyed döntésük ellen tiltakozni. Nyelv nem szólhat szavuk ellen,  hisz hiába kiáltanál a semmibe. Hiába is dobálsz köveket az égre, nem nyílna meg, hogy választ adjon… még neked sem. Nézz magadra. Most születtél. Ártatlanságod izzó bélyege messzire kiált, vonzva a tekintetet. De a bűntelen, hószín romlatlanság nem képes magával ragadni a lelket. A frissen hullott havat megcsodálva összetapossa az ember. Érintetlenséged arra készteti őket, hogy bemocskoljanak. Te nem fogod kérni, hogy segítsek, és én nem nyújthatom neked önként a kezem.
Megsimogatja a Fehér Angyal arcát, majd hátrébb lép, egy pillanatig nézi, majd gyors mozdulattal elfordul tőle, és elindul kifelé.
Pedig nincs semmi, amire jobban vágyna ezredek óta magányba taszított lelkem, mint egy angyal közelségre… A korok hajnalán együtt mosolyogtunk, és zengtük a világ csodálatát… most mindketten alászállva saját poklunk őrei lettünk.
Ki

A Fehér Angyal maga marad, köpenyét összehúzva magán.

Fehér Angyal:
Lekuporodva néz a Sötét Angyal után
Valaha az idők hajnalán… érzem, ismertelek. De mostanra a feledés homálya borítja neved. Nem tudom, ki vagy, s hogy hasonlítunk-e. Nem tudom, hozzám hasonlatos vagy-e. Egykor így volt, lelkem mélyén érzem, de valójában már nem emlékszem. Csak egy érzés… Mely képtelen gondolati formát önteni, nem lehet szavakba foglalni, és valós formába kényszeríteni. Nem tudom, ki vagy.  Hogy önként tetted-e amit én, hogy magad választottad-e kínzó sorsodat. Láttam a szemedben, borzasztóbbat, minden bűnnél. Félelmetesebbet, mint maga a pokol. Halott sivatagot. Nem csírázik ott már rég vesztett érzés, nem sarjad élet holt talaján. Nem tudom, miért jöttél, nem tudom, te döntöttél, vagy akaratod csupán meghajlott az ő akarata előtt. Szembeszegültél, vagy engedelmeskedtél? Feladat, vagy büntetés? Nem. Honnan is tudhatnám.
Lassan felemelkedik
Hangom nem hallhatod, de értheted szavam. Belém láthatsz, ahogy ők nem, de mégsem teszed. Nem kutatom az okokat, sötét vermek mélyére ne ereszkedjék ki fél a hidegtől. Tanulnom kell, értenem, ismernem. De nem a magamfajtát, azt nem merném még én sem. Elborzaszt, hogy olyanná válhatok, mint te, de mégis, bár birtokom lehetne a tömérdek tudás, mely ilyenné formált.
Elindul a paravánok felé, majd a karosszékhez lép, és az ott felejtett koronát kezébe véve megforgatja.
Adj nékem erőt, hogy ellenálljak, és tudást, hogy értsek… lelket, hogy visszataláljak hozzád, én uram.

1
Kilép az egyik paraván mögül a sötétből.
Nocsak… talán tetszik?
Lassan sétál oda a fehér angyalhoz, és maga is megfogja a koronát.
A hatalom maga. Ez jelképez vagyont, és erőt. Aki ilyet visel, megkaphat, és megszerezhet bármit, mire csak ránéz. Csak egy szó, akarom, és ölébe hullik mindaz, miért más egy életen át gürcöl sárban csúszva. Tudod mit jelent ez? Apró kis semmiség. És mégis egy teljesen más világot tár eléd.
Kiveszi a kezéből a koronát, néhány pillanatig szemléli, aztán a Fehér Angyal felé nyújtja.
Akarod? Nézd csak…
A fejére teszi a koronát
Nem érzel semmit… Olyan üres a világ. Most már csak szólnod kell. Egy intés csupán, és szeretők tucatja kívánja hevíteni ágyad. Csak egy pillantás, és fejek hullnak a porba. Ellenség, barát? Mit számít, csupán akaratod gyenge bábjai. Százakat himbál a szél ha akasztottak táncát vágyik látni szemed, és ezrek esküsznek neked örök hűséget csupán néhány csengő aranyadért. Hatalom. Csábítóbb ezer örömlány rubint ajkainál. Magába foglal mindent.
A Fehér Angyal egy ideig fogja a koronát a fején, míg a másik beszél simogatja, próbálgatja, végül leemeli, és hátrál egy lépést.
Mi a baj? Ne rejtsd a vágyad. Akarod, igaz?
Megpróbálja visszatolni az angyal kezét a koronával, hogy vegye csak vissza
Reszketsz érte, hogy érezd, amiről beszéltem. Hogy tudd, milyen, ha mindenki retteg, és felettük állva intésed életet, vagy halált jelent. Ki ne vágyna erre? Ki ne akarná minden kívánságát teljesítve tudni, még mielőtt kiejtené száján? Hatalom. Én megoszthatnám veled… Elég lenne kérned. Elég egy szavad… egy bólintás.
Magában
Képtelen vagyok felfogni miért vonz ennyire, és mi visz rá, hogy ilyen ajánlattal éljek… de az istenekre, megtenném.
Az Angyalnak
Felelj! Szólj!
Megragadja
Csupán egyetlen szavad kell! Mondd, hogy akarod, és mindent a lábad elé teszek! Miért nem beszélsz? Mondj legalább nemet! Felelj nekem! Akarom, ez kijár nekem! Válaszolj…!
Egyre kétségbeesettebben, és dühösebben
Legalább mondd meg miért? Ki vagy te?
Döbbenten hátrál kissé.
Ki vagy te? Milyen erő lakik benned, hogy puszta pillantásoddal megfélemlítesz? Tűnj innen, nincs itt rád szükség! Takarodj! Tűnj el, különben kivégeztetlek!
Kihátrál

A Fehér Angyal elengedi a koronát, ami a földre hull, majd iszonyodva nézi néhány pillanatig, mintha már avval is bűnt követett volna el, hogy megérintette.

2
Egy paraván mögül.
Ugyan, mit tud ő? Szolgák hada lesi minden intését, de saját lelke az, mely kínozza álmatlan éjeken. Örömlányok hada sem azért kell ágyába, hogy élvezetét növelje, hanem mert fél egyedül maradni a sötétben. Minden pillanat, mikor szembenéz a valóval rettegéssel tölti el üres szívét. A tükörben nem lát semmit. Mint a vérivó szörnyeknek, üres a lelke. Hatalom… az övé valóban, de mit ér vele az ki nem tud élni vele?
Előlép.
Olybá tűnhet, mindene megvan, és dics övezi lényét, de valójában senki ő. A hatalom hajszolásban elfelejt minden más, éber pillanatai mindegyike arra megy el, hogy magának bizonygassa mennyit ér. Álmában aztán szembesül azzal, mely eltöröl minden pénzen vett érzést. Keserűvé teszi az örömlányok csókját, halottá a virágok illatát, fénytelenné az arany csillogását, ízetlenné a legzamatosabb bort. Maga az élet savanyodik meg üres lelkű barátunk testében. Senki ő, míg hatalmát mások szolgáltatják, és nem saját fensége adja. Nézz csak rám. Ezerszer több vagyok.
Egész az angyal mellé lép, majd egy mozdulattal lerántja a leplet egy ember nagyságú tükörről maguk mellett, és a fehér agyalt arra fordítja.
Nézd! Látod, ez adja valódi nagyságunk. Tudom, mit érek, és tudják mások is. Nagyobb vagyok, erősebb, hatalmasabb, mint bármelyik király. Pusztán szépségem és tudásom előtt leborulnak, és célt érek pénz, és rang nélkül is. Én vagyok az, akit a királyok szolgálnak, és kegyeim keresik, hogy bölcs szavaim útmutatást adjanak. Én vagyok az, aki félelem nélkül tudhatja, megkapja amit akar, és nem kell attól rettegnie, hogy egyszer fellázadnak az elnyomottak. Több vagyok. Minden vagyok!
Elragadtatása néhány pillanatnyi szünet után csillapszik
Nézz magadra! Erőt birtokolsz. Nem tudom honnan, de tudni akarom.
Maga felé fordítja
Oszd meg velem a titkot. Cserébe olyanná teszlek, mint én magam vagyok. Erőssé, és felettük állóvá… Gyönyörű vagy… Arcod a legfinomabb ecset sem tudná megfesteni, és a belőled sugárzó energiát képtelenség lenne szavakba önteni. Méltó lennél rá, hogy felettük állj!
A tükör felé fordítja ismét, a Fehér Angyal egy ideig elbűvölve nézi saját képét, és végigsimít a tükör felületén.
Úgy… lásd…érezd… Te magad vagy, minden felett!
Öntelt elégedettséggel figyeli a Fehér Angyalt, aki a tükör előtt áll. Az Angyallassan elborzad, és összetöri a tükröt.
Mit csinálsz?
Hátrál
Őrült vagy… hát nem érted? Csak velem lehetsz naggyá! Csak én emelhetlek fel!
Amikor a Fehér Angyal utána fordul elmenekül.

A Fehér angyal egyedül marad a színpadon. Ujjait végighúzz a tükör repedésein, magába roskadva nézi a cserepeket, azokkal „játszadozik”
A színpad szélén a Sötét Angyal ül, és a másikat nézi, aki láthatóan nem veszi észre a jelenlétét.

Sötét Angyal:
Szerencsétlen. Fogalmad sincs róla, mit teszel. Lelked szétcincálják a vérebek, és gyermeki tekintettel nézed végig, ahogy darabokra szednek. Ártatlanságod már-már szinte bűn, és az égre kiált megtorlásért, büntetésed meg is érkezik, hamarabb, mint sejtenéd.
Oly rég volt. Egykor épp ilyen voltam, de mára megkövesedett sírkert halott sötétje maradt az egykor fényben fürdő éden helyén. Embertestet öltöttem egykoron, épp, ahogy te most, és épp oly kérdőn, és tudásszomjjal telve léptem a földre. Épp oly önhitten azt gondoltam, rám nem hatnak majd, én képes leszek rá, hogy megértsem anélkül, hogy megélném… Ahogyan te most. Hiszed, és hitedbe kapaszkodsz újonnan született tested tíz körmével, mindhiába. Véres csíkok maradnak majd próbálkozásod nyomán, de végül be kell lásd, nincs esélyed. Már elbuktál. Abban a pillanatban, amikor figyelmük felkeltve közéjük léptél, és hagytad, hogy magukkal vonjanak saját világukba. Akkor, most, és tovább. Végzeted elve elrendeltetett, és pusztán illúzió a döntési lehetőség. Bármit is teszel, akár szolgálsz, akár lázadsz, az ő érdekét szolgálod csupán. Ahogy minden teremtménye. És te, én, vagy bármelyik, egyformán feláldozhatóak vagyunk. Bevégeztetett. S nem értem miért fáj a tehetetlenség, mellyel szemlélem művét, mely elpusztít maga körül mindent. Ezredek teltek el az óta, hogy Alászálltam. S te egyetlen este alatt oly közel jutottál titkukhoz, mint magam. Ne siettesd a véget.
Különös. Nem kellene, hogy bármit is jelentsen még egy egykorvolt, feledett emlék, és mégis… Tudom, hogy amikor távozol, újra elvesztem azt, melynek a hiánya ütötte sebet évezredek sem tudták begyógyítani.

A Fehér Angyal közben bizonytalanul nézegeti hol a tükröt, hol a koronát, majd mindkettőt otthagyva elhátrál tőlük, és a pamlag szélére ül.

3
Hirtelen bukkan fel, és hátulról mászik fel maga is a pamlagra, hogy a Fehér Angyal közelébe férkőzzön.
Egyedül maradtál? Ne félj, nem hagyom, hogy a magány hidege öleljen ezen az éjjelen…
Ki vagy? Honnan jöttél? Milyen erővel vonod magadra figyelmünket, és kötöd személyedhez oly szorosan, ahogy a legerősebb sem képes? Bár én is tudnám ezt a titkot….
Felnevet
De nem… isten mentsen meg tőle, jó úgy, ahogy van, nem kell nekem ennél több figyelem. Amit akarok… azt így is elérem… És te? Biztosan te is, talán többet is mint kellene. Hisz az imént is oly sokan vágytak társaságodra, csoda, hogy most egyedül talállak. De ne aggódj, reggelig nem hagylak már magadra.
Beszéd közben a Fehér Angyalhoz bújik, olykor simogatja, igyekszik mind inkább a közelébe férkőzni. Hátulról hozzá simul, vállait masszírozza, simogatja, az Angyalnak láthatóan jól esik, lehunyt szemmel engedi. Oldalról hozzá bújik, hogy a fülébe suttogjon, stb…
Mosolyogj… Engedd el magad… Bármit is teszel, azt nem tudja más. Csak te, én, és ezek a falak… senki, aki beszélne… Add oda magad, és megmutatom, mi az, amiért élni érdemes…
Tudod, sokat tűnődik az ember, mi is az egész értelme. Mindenki mást lát okként, és talán senki nem azt, ami valós. De míg hiszed az igazad, híven követed filozófiád, még ha csak látszatra is, de célt adsz az életnek. Nekem van célom… A gyönyör. A boldogság csak pillanatokra létezik itt a földön, és semmi nem kielégítőbb, mint mikor a kéj hullámai járják át a tested. Puszta hús… de mi adhat nagyobb élvezetet? Hús, vér és csontok, ebből teremtettek, és ha nem lenne létünk alapköve megélni a gyönyört, úgy alkották volna testünk, hogy ne is érezze…
Sok mindenre képes a test, miről nem is álmodhat, ki nem ízlelte még édes gyümölcsét. De ki egyszer belekóstol, nem képes már nélküle elképzelni dús lakomát. Beszélhetsz harcról, tudásról, és erőről, pénzről, és szolgákról, egyik sem fogható a reszkető boldogsághoz, mit a hús adni képes. Mind rabigába hajtja a fejét egyetlen csókért, vagy forró éjszakáért. A hatalom, az ész, és a szív szava is fejet hajt a test ereje előtt. Ellenállni csupán az képes neki, ki nem is tudja, mit veszít. Elég egyszer ízlelni, egyszer megélni, egyszer nyögni édes terhét a fizikai szerelemnek, és minden más hatalom eltörpül mellette. Igen, megvehető… de mi másra jó a pénz, és az erő, mint megszerezni azt, ami boldoggá tehet? És ugyan ki lenne boldog, üres ágyban?
Gyere… hagy mutassam meg neked, mit is rejt az éj sóhajtól izzó csillagtakarója. Add nekem magad, és én néked magam, egyetlen éjjel, és ezer másik, ha úgy akarod. Vágyódom… Érzékeimen úrrá lesz az izgalom heve, s kívánom, szítsa még tovább tüzem, míg tomboló vad orkánként el nem hamvaszt a gyönyör. Hagy osszam meg veled…
Megcsókolja.
A Fehér Angyal hagyja, majd elfordul, és kezébe temeti az arcát.
Mi a baj? Fűszeres bor ízét érzed ajkamon. Tán nem tetszik? Akarod, hogy mézzel mossam, mielőtt érintelek? Jöjj, érints meg… éred bőröm bársonyát, s bennem lüktető életet…
Az Angyal félrelöki, feláll, és egy paravánig menekül, majd ott lerogy. Ajkát megérinti, mint aki nem tudja eldönteni, hogy vágyik-e a csókra, vagy borzasztja.
Feláll, és közelebb lép, de megáll néhány lépés távol. Sértetten sziszegve
Ostoba vagy! Gyermeteg! Azt hiszed, amit ma elszalasztasz, bepótolhatod? Holnap, vagy utána? Szerencsétlen… Maradj csak meg a nevetséges kis világodban… Ne hidd, hogy bárkit sokáig érdekelni fogsz!
Dühösen otthagyja

4
Felkacag a színpad szélén, karba tett kézzel áll az angyalt figyelve.
Hát még mindig nem érted? Oly nevetséges, hogy mind azt hiszik, sokat érsz, és ha megkaparintanak, többek lehetnek. Hogy titkot súgsz majd nekik, olyat, mely felemeli őket, és megváltoztatja sorsuk. Te vagy itt a legnagyobb ámító.
Nevetve elindul felé.
Semminek nincs olyan értéke, mint a képmutatásnak. Bármit megszerezhetsz vele. Csupán a megfelelően megválogatott szavak kellenek. Aki ügyes, képes rá, hogy elhitesse a királlyal, hogy önként mond le koronájáról, a ribanccal, hogy maga akar ingyen az ágyába mászni, vagy a harcossal, hogy saját szándéka megölni idegeneket… Élet, halál, szerelem, barátság, hűség, és gyűlölet… egy-két szó, és megfordulhat minden.
Nagyobb hatalma van a szavaknak, mint a legtöbben sejtik. Ész, ez kell csupán mögé, és célt ér, ki jól forgatja fegyverét. Oly könnyű ölni, vagy a mocsokba rántani, de épp oly élvezet valakit oktalanul dicső magasságba emelni. Cél persze kell mindig, nem tagadom, és a cél ugyanaz. Önzés. Mi a baj, megleptelek? Hát nem vetted még észre, hogy minden-e körül forog? Mi a jó nekem? Mi az ÉN érdekem? Mi az, mi számomra örömet okoz? Semmi más, ez mozgatja csak mindet, ha másnak kívánsz jót tenni, azt is csupán azért, hogy önnön lelked békére leljen. Az ember önző. S célját mind másképp éri el. Van ki az erőre esküszik, van ki a pénzre, van, ki a vágyra, és van ki az ámításra. Igen, én vallom, hogy az embert hite irányítja, és ha hitét tudod magad számára megfelelővé tenni, megkaparintottad a lelkét is. Akkor pedig hű szolga, százszor inkább, mintha mással nyered meg magadnak. A csengő aranyat bárki megduplázza, a csókok kihűlnek, a dicsfény megfakul, a fegyver éle is kicsorbul, a félelem elmúlik, s nem marad más, csupán a bizonyosság. Kit meggyőzöl az igazságról, hűen követ a sírig. S hogy hazugság az, mit igaznak vél? Míg hite megvan, boldog, s célod elérni segít. Hogy nézel rám… Borzadsz? Ne nevettess, álszent hazug! Oly hűen alakítod az ártatlanságot, hogy bárki hinne neked. Óh, taníts mester! Ugyan, azt hiszed, tényleg senki nem lát át rajtad? Áltass csak, ámíts, hitegess, tedd bolonddá mindet, de ne hidd, hogy egyikünk sem fogja látni valódi arcod…
A bohócsapkát a fejéről levéve a Fehér Angyal fejére teszi, majd nevetve távozik.

Fehér Angyal
Reszketve kuporog egyhelyben, a csörgősapkát messzire hajítva.
Ekkora lenne bűnöm? Ily megbocsáthatatlan a vágy, hogy téged szolgálva közéjük jöjjek, uram? Szándékodat követtem, úgy éltem, és engedélyed bírom, mégis büntetsz érte… Nem kétlem jogosságát, hisz te vagy az, ki lát mindent, s tudja pontosan mi mért történik… de bár érthetném ezeket úgy, mint mikor melletted lehettem…
Embernek lenni oly nehéz… Sosem hittem volna, hogy ily kegyetlen, és félelmetes elveszíteni a bizonyosságot, hogy figyelsz. Láttalak. Ott álltam melletted. Szolgáltalak, ahogyan most is. Szívem cseppet sem változott, épp oly rajongással nyúl feléd… De egykor megérinthetett, és most szellemalakként állsz csupán előttem, ujjaim átsiklanak testetlen képeden. Félek. Bizonytalan lettem. Rettegés járja át szeretetre született szívem. Lelkem a kétely csapdájába zuhant, és borzaszt a gondolat, hogy nem lesz erőm kimászni…
Kétségbeesve
Segíts én uram! Fogd meg a kezem, és emelj magadhoz ismét!
Ne adj át nekik, ne engedd, hogy hű szolgád olcsó szeszélyük játékszereként vérben fürödve lelje halálát, mint egykor te magad…
Pillanatnyi csend
De nem. Tégy, ahogy akarsz, nincs jogom kérni téged.  Egyszer már megtettem, és te kegyesen engedtél. Ide engedtél. Akaratom szerint. A te akaratod szerint. Ha nem tisztíthatja meg lelkem, csak a büntetés tüzes pallosa, úgy vedd a fejem.
Halkan, magában
Nem bírom… Nincs erőm. Hittem, hogy könnyű lesz. Hittem, hogy szereteted mindenen átsegít. Hittem magamban, és hittem benned… Mit beszélek?! Segíts meg én uram, már önnön gondolataimnak sem vagyok ura. Hiszek, én uram, hiszek!
Magába roskadva
De oly nehéz a hitem…
Hosszas csend
Hatalom, tudás, szerelem, szavak… majdnem meggyőztek… Rettegek… Ezek fényében olyan egyszerűnek tűnik minden. Ha hatalmam lenne, oly könnyű lenne őket az utadra terelni. Oly könnyű lenne egyszerűen parancsolni. Higyj! Őbenne! És ki ellenszegül, azt megtörjük… Olyan nagyon egyszerűnek tűnik… De tudom jól… Hitet erővel másra kényszeríteni nem lehet. Oly virág ez, mely nem ver gyökeret ott, ahol vérrel öntözik a talaját. Elsorvad, mielőtt szirmait kibonthatná. Mit tegyek?
Magam mellé állíthatnám őket oly egyszerűen, és ha engem követnének, ők képesek lennének talán meggyőzni másokat… önmaguk eszközével.. százakat, ezreket, milliókat állítani a te szolgálatodba, a te dicsőségedre, Uram!
Mégsem tehetem. Érzem, valami visszatart, és minden érintésük egyre távolabb ragad tőled. Ez az ő világuk. Miért ilyen nehéz számomra? Az ő életük… Miért elviselhetetlen teher? Az érzéseik… Nem értettem őket odafentről, és elrettentenek ilyen közelről. Érzem, legbelül ők maguk is borzadnak, csak nem nyitják fel szemüket. Lehetetlen, hogy így akarnak élni…
Önmaguk imádata, saját nagyságuk hazug csillogása, önzésük vérszagú csábítása… Miért tűnik annyival könnyebbnek mégis?!
A tükör előtt állva már-már elhittem, hogy mindük felett állok. Szinte éreztem… hisz a tiéd vagyok, és tőled érkeztem közéjük, miért ne állhatnék felettük, hisz velük ellentétben én oly közel voltam hozzád, Uram! Megkísértett az érzés, hogy megmutassam nekik, mennyit érek, és ki vagyok, és erősítsem bennük, mit amúgy is éreznek… Itt vagyok, és azért vagyok itt, hogy vezessem őket… De aztán önmagam borzadtam el leginkább, mikor rádöbbentem miféle gondolatok visszhangoznak a lelkemben. Önimádat.. Lenézés, önistenítés… Nem rendelhetem magam föléjük pusztán azért, mert Te felettük állsz…
Óh, az a csók… forró és puha… miért vette el annyira az eszem, hogy pillanatokig kitörölt mindent az elmémből… A vérem forrt, és semmi másra nem vágytam, mint lágy karjai ölelésére… Szinte éreztem, hogy ölében feküdni olyan érzés lehet, mint egykor az édenben a te lábaidnál. Szabadíts meg a bűneimtől Uram! Az efféle gondolatok tépik el egyeként a vékony szálakat, melyből az egykor sodronyerős kötelék fonódott, mi hozzád kapcsol… Mostanra félek alig maradt valami, és hiába minden igyekezetem, hogy újra megragadjam…
Érzésekkel ostromolnak minden pillanatban akkor is, ha nincsenek mellettem. Szavaik itt csengnek a fülemben, és jéghideg tőrként járják át a szívem. Minden pillanatban csak rettegést találok… Hát ezt jelentené embernek lenni?
Álnok szavak… Ahogy mondta is… a szavak… tönkretesznek mindent. Kiforgattak önmagamból. Én sem tudom már, ki vagyok uram. Segíts rajtam, szánj meg engem… Szolgád voltam, és maradok örökkön örökké… csak végy vissza magad mellé, ne büntess öntelt gőgömért, és ostoba kívánságomért, hogy itt lehessek… Mert már nem akarok… Már nem.

Csend.
A Fehér Angyal leroskadva a színpadon zokog.

5
Érkezik. Csendben megáll, és a mozdulatlan alakot figyeli.
Úgy, csak úgy. Sirasd, amit elvesztettél, mi sem tehetne elégedettebbé, mint a szenvedéseid látni… Hihetetlen micsoda erő lakik benned, hogy visszautasítottad mindüket.
De nevetséges… Saját magad gyengíted, és mind ellopta lelked egy darabját. Széttépik. És én igazi, vad örömmel figyelem, ahogy elvérzel majd kínjaidtól.
Miért? Hát kell erre ok? Mert míg rád figyelnek, és rajtad töltik ki bosszújuk Édes élvezet figyelni míg más szenved. Hogy saját, vagy mások ostobasága folytán, talán nem is számít.
A kezemre játszol. Akár akarod, akár nem. Kétségeid visszariasztják őket, és elveszik erőd. Míg azt hitték, tudják, mit teszel, nem mertek volna ellened fellépni, de most senki vagy a szemükben, s talán rosszabb annál is. Megbántottad őket. Magad szolgáltatsz okot önmagad ellen gőgöddel, és felsőbbrendűségeddel, ők pedig eltaposnak. Mindegy, hogy dühből, vagy félelemből,  de ellened fordulnak majd, talán én sem kellek hozzá… Pedig mind a lábad előtt heverhetne…
Lassan közeledik
Ki vagy te? Sosem láttam még ekkora öntudatot… vagy ostobaságot. Hisz a kettő olyan gyakorta együtt jár, így végtére mindegy is… Miért jó neked elfordulni tőlünk, és olyasfelé terelni sorsod, mely talán nem akaratod szerint történik, és amire nincs befolyásod?
Leguggolva
Tudod cseppet sem baj az, hogy így a kezemre játszod magad, de érdekelne, miért? Talán azok közé tartozol, akik élvezik a  gyötrelmet és a fájdalmat? Vagy azt hiszed, ezzel közelebb jutsz valamihez? Hogy több leszel? Megsúgok egy titkot, te, szerencsétlen, kitaszított… a Világ nem kér a mártírokból, és ráunt már az angyalokra is. Ha azt hiszed, a tisztaság látszata elég, hogy elfordítsd bármelyikünk tekintetét is önmagáról, hát tévedsz. Mindig is mindenki csak egyetlen dolgot fog nézni, saját élvezetét, saját céljait. Tovább, tovább, előre csakis azon az úton mit magunknak alkottunk, és melynek végén nem vár semmi más, csakis az, amit mi akarunk. Hát nem érted? Mártírként, angyalként, vagy pusztán ártalmatlan, ostoba hülyeként csakis egy célt szolgálsz… hogy eltaposhassunk… A csizmás lábak alatt eldeformálódó hús, és reccsenő csont, a kiömlő vér sokakat vonz.
Csak nem megijesztettelek? Sosem hallottad még tömegek kacaját a halál láttán? Szánalmas vagy… Talán arra sem méltó, hogy megöljenek… De mindenki vére vörös. A halál pedig egyformán eszi le a húst mindenki csontjáról. Mindegy, jó vagy rossz, erős, vagy gyenge… Így cseppet sem számít majd, hogy ki vagy, és milyen vagy, ha dühödet rajtad csillapíthatják…
Nevetve feláll.
Mindaddig, míg életben vagy a célnak megfelelsz, és minél szánalmasabb a halálod, annál nagyobb kielégülést okoz majd másoknak.
Ki

A fehér angyal reszketve néz utána, keze ökölbe szorul, ahogy felemelkedik, majd lassan kinyitja ujjait. Tépelődik. Nem szabad hogy hagyja, hogy elragadják ezek az érzések.

6
Be. Onnan jön, ahol az előző távozott, és így épp szembe kerül az angyallal. Néhány pillanatig csak bámul rá, akár egy dühös bika rohamra készen, aztán nekiront, és elsodorja. Néhányszor megüti, majd mivel a Fehér Angyal nem védekezik reszketve rázuhan
Miért? Még azzal is megalázol, hogy a kezed se emeled ellenem? Arra se vagyok méltó, hogy védd magad? Ki vagy te, hogy jobbnak gondolod magad mindannyiunknál, és jogot formálsz arra, ami a mi tulajdonunk?
Dühösen felemelkedik, és a hajánál fogva felhúzza az angyalt
Megölhetnélek… Tudod, hogy semeddig nem tartana? Tudod, hogy semmivel nem vagy erősebb, vagy félelmetesebb, mint bármelyik másik? Tudod hányan haltak már meg a kezemtől?!
Könnyek gördülnek le az arcán, ami még mindig el van torzulva a dühtől
Olyan könnyű lenne, mint egy tollpihét arrébb fújni… És meg is öllek, ha úgy tetszik, érted?! Úgyhogy jól vigyázz, mit mondasz, vagy teszel!
Ellöki magától, és a kezébe temeti az arcát, a Fehér Angyal reszketve húzódik odébb
De téged… nem akarlak. (kiáltva) De nehogy azt hidd, hogy azért mert félek tőled! Nem félek… Saját két kezemmel tépnélek darabokra, és törném el minden csontod… de két karom ólomnehézzé válik ahogy az arcodra nézek.
Megragadja az Angyalt, és visszarántja magához. Erőszakosan tartja, hiába próbál amaz elhúzódni, és megsimogatja az arcát. Lágyan
Nem tudom miért. És nem tudom, mi ez az érzés, ami a hatalmába kerít a közeledben. De az biztos, hogy nem akarom! (kiáltva) Nem akarom, érted?! Mivel tartasz mindenkit a varázsod alatt?! Ha egyszerűen megöllek, akkor megszabadulok tőle?
Ellöki, feláll, és otthagyja
Hogy lehet egyszerre ennyire vágyni valakire, és olyan hévvel gyűlölni, mint senki mást? Olyan végtelen dühöt érzek, ami hurrikánként elsöpör mindent. A vérét kell vennem… Meg kell ölnöm, hogy csillapodjon…
Közben az angyal megpróbál talpra állni, de még épp csak féltérden van, amikor visszafordul, hátulról ráront, és lerántja a földre, és tőrt ránt
A fájdalmad akarom! Szenvedni fogsz! És megadod nekem mindazt a gyönyört, amit senki más nem kapott tőled…
A tőrt eldobja, az angyal ruháját szaggatja, lefogja, mintha erőszakhoz készülne. A fények elhalványulnak, félhomályba borítva a színpadot

A sötét angyal a színpad szélén ülve fényt kap.
Sötét Angyal:
Te nem tettél semmit, pedig kérhetted volna a segítségem. Engem pedig kötött saját bilincsem, melyet nékem szánt „kegyes” urunk, és tétlenül szemléltem, mit művelnek veled. Láttam minden mozdulatot, vérednek minden vöröslő cseppjét.  Tudtam, próba ez számomra is, és tudtam, bármit teszek, elbukom. Lelkem már odalett. Az Úr pedig rég nem tekint rám érdeklődéssel. Megunt engem is, mint számtalan teremtményét. Keserű vér gyűlt a számba akkor, nem vörös, mint ami belőled folyt éppen, hanem fekete, mintha a hold fénye sütné. Akkor döbbentem rá, hogy elveszett mindaz, ami valaha bármit is jelentett nekem … Nincs már hitem.

Közben:
 6
 dühösen felüvölt
Mi ez?! Azt hiszed, hogy nevetségessé tehetsz?! Azt hiszed?!
Ütni kezdi az Angyalt újra

A fényt lassan visszakapja a színpad, a Fehér Angyal véres, arcáról könnyek gördülnek le. 6 kicsit odébb húzódva ül, kettejük közt az elhullajtott tőr. Az angyal nézi egy ideig, arcán hullámzó érzelmek, aztán felé nyúl. 6 észreveszi, és ugrana ő is, de az Angyal előbb éri el.

6
Miközben a Fehér Angyal 6  felé fordítja a fegyvert, maga előtt tartva, és igyekszik hátrébb húzódni, ő közeledik.
Úgy, és most mégis mit fogysz csinálni?! Azt hiszed képes vagy rá?! Hogy van elég erőd?
Gúnyos kacaj
Kell egy kis segítség?
Megragadja az Angyal tőrt tartó kezét, és erőteljesen rászorítja az ujjait a markolatra
Ha nem fogod rendesen, még elveszik tőled. Ölni akarsz? Vérrel szennyezni hótiszta lelked?! Dühöt érzel? Bosszúra vágysz? Tedd meg… Olyan egyszerű, mint a levegővétel… Látod, segítek, tedd csak meg!
Mellkasát a tőr hegyéhez nyomja
(Üvöltve)
Tedd meg!

A Fehér Angyal eközben reszket, küzd a gyűlölettel, a dühvel, a félelemmel. Vegyes érzelmei meglátszanak az arcán. A kiáltásra összerezzen, és maga is felkiált, artikulálatlan hangot engedve ki magából, kétségbeesetten, de ugyanakkor dühödt tiltakozással. Mikor a szorítás egy kicsit enged, kirántja a kezét, így a tőr 6 kezében marad. Az angyal elfordul, hogy meneküljön, 6 utánanyúl, és visszarántja a nyakára téve a pengét.

6
sziszegve
Gyáva vagy! Egy senki! Annyi erőd sincs, hogy megtedd, amire vágysz! Nevetséges vagy… Angyal, ugyanmár… nem vagy te Senki!
Feláll, dühösen köp egyet, és kisiet arra, amerről jött.

A Fehér Angyal összekuporodva sír a színpadon. Halk zene. Fények halványabbak, és csak rá világítanak. A Sötét Angyal jelenik meg mögötte néhány pillanat múlva. Lágy, légies a mozgása. Nem érinti meg, nem akarja megzavarni. Mintha fizikailag nem is lenne ott, vagy a Fehér Angyal nem látná őt. Mögé guggol, és végigsimogatja a fejét, a szárnyait, de néhány centivel feljebb, jól láthatóan úgy, hogy nem ér hozzá. A Fehér Angyal lassan felemeli a fejét. A Sötét angyal ugyanilyen mozdulatokkal az arcát is simogatja, amitől a fehér Angyal lassan megnyugszik, a vonásai kisimulnak. Mindvégig úgy,  mintha nem látná a másikat. Végül a Sötét Angyal mintha a kezét fogná, (de nem érhetnek egymáshoz) lassan feláll, és „felsegíti” a másikat, ez után visszahúzódik a sötétbe, és mire a színpad ismét fényt kap, már nincs ott.

Fehér Angyal:
Adj nekem erőt én uram! Megbűnhődtem, megértettem, és terjesztem szavad. Értem már, mily okod volt elválasztani egymástól angyalt, és embert. Értem már miért, hogy a mi szívünkbe ilyen érzéseket nem engedtél. Tanulni akartam. Tudni. Ismerni. Megérteni. Őket, a te teremtményeidet. Az érzéseket, amik hatására cselekszenek. De Angyalnak nem való ilyesmit érezni, mert a lelke pusztul el tőle….
Hol van belőlük a szeretet? Hol van az a fényes dicsőség, amit tőled kaptak egykoron? Hol a tiszta vágyakozás az odaadásra, ami Éva szemében láttam? Hol a büszkeség, és erő, ami Ádám lényét adta? Nem létezik már köztük olyan kötelék, mi az emberpárt az édenben kötötte össze?
Távolról figyeltem csak őket elűzetésük után. Halvány másai voltak csak egykori maguknak. Mintha kiveszett volna belőlük az élet, mikor elveszítettek téged. Nem a létedben kételkedtek Ismerték Arcod, és hatalmad. Minden percben hozzád imádkoztak, és megbocsátásodért könyörögtek. De önmagukban sem leltek békét, nem csupán színed előtt. Gyermekeik keserűségben fogantak, félelemben, és fájdalomban születtek. Vér szennyezte arcukat már akkor mikor világra nyitották szemüket, saját anyjuk vére.
Hittem, hogy megérthetem őket mégis. De tévedtem. Te tudtad, de nem figyelmeztettél.
Nem tudom kegy volt-e tőled, hogy hagytad megpróbálnom, vagy saját fejemre mértem büntetést azért, mert nem kérdeztelek, és azt hittem képes vagyok olyasmire, ami nem nekem hivatott. De hittem, hogy megértem őket, ha megértem az érzéseiket. Már tudom, hogy nem. Soha sem. Kérlek, uram, bocsáss meg nekem, és ne büntess úgy, mint a paradicsomból elűzötteket!

Eltűnik egy paraván mögött, néhány pillanatra, halk vízcsobogás, lemossa az arcáról a vért, és mikor előlép, a ruhája is tiszta és fehér, a szakadt köpenyt letette. Körülnéz, mintha keresne valakit. A színpad széléig megy, és leül, maga elé bámulva, fehér szárnyait maga köré borítva átfogja a kezével. A Sötét Angyalt a szélen oldalt nem veszi észre.

7
Belép. Mintha ő is tartana attól, hogy észreveszik, úgy figyel körbe egy ideig, aztán lassan elindul a Fehér Angyal felé. Megáll, és egy ideig nem is szól, bár láthatóan akar. Végül egészen mellé lép, és mellé ül.
Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek. Tudom, hogy nem tartozik rám, mit teszel, én csupán… Nos, ezek nem értik, ki is vagy, és milyen. Én… talán én sem, nem tudom. De érzem, hogy nem vagy közénk való. Tudom, hogy az lenne számodra egyedül üdvös, ha nem jutnál a kezükre. Ha elmennél. De ha maradsz… tedd azt, amit akarnak. Nem fognak bántani, ha olyan vagy, mint ők.
Rövid szünetet tart, a ruháját babrálja.
Nem tűrnek el semmit, ami más. Aki kisebb, nagyobb, soványabb, vagy kövérebb, ha nem felelsz meg az elképzeléseiknek, ha nem alakítod magad olyanná, hogy beleférj a mércéjükbe elpusztítanak.
A Fehér Angyal ráéz, 7 vissza. Néhány pillanatig ismét hallgat, aztán megérinti a másik arcát, de azonnal vissza is kapja a kezét, és újra az ölébe ejti.
Különleges vagy. Ez pedig bajt hozhat rád. Az ember irigy, és önző. Ha valami jobb nála, azt el kell hogy rontsa.
Nem tudom, miért félek attól, hogy téged is elrontanak. De nem akarom végignézni, ahogy olyanná válsz, mint mi. Se azt, hogy elpusztulsz. Pedig elkerülhetetlen, hogyha itt maradsz.
Figyelj rám! Higyj nekem! Én nem akarlak bántani… Csupán arra kérlek, ne szállj szembe velük! Ne mondj nemet nekik. Amíg itt vagy, kövesd őket. Tedd, amit akarnak, amit mondanak, amit elvárnak. Akkor nem érhet baj.
Egek… mennyire szeretném, ha ilyen maradnál. Ilyen erős, és tiszta, árad belőled a fény. Nem tudom, miért érzem, de a lelkem mélyén tudom. És tudják ők is, különben nem vesztek volna össze rajtad rögtön az elején. Magának akar mind… De amíg csak egymást ölik érted, nem lesz baj. Csak nehogy ellened forduljanak…
Ismét néhány pillanatnyi csend, az Angyalt nézi, aztán a kezét nyújtja felé.
Fogd meg a kezem. És segítek, hogy utat találj köztük. Hogy tudd, mikor kell engedned. Aki ellenáll, azt összetörik. A búza is lehajtja a fejét, ha vihar közeleg, különben letörik a derekát. Kérlek… Fogd meg a kezem…
Mikor a Fehér Angyal nem teszi, apró grimaszt vág, és visszahúzza a kezét. Feláll.
Te tudod. Én megpróbáltam. De ne feledd. Én nem tréfáltam, és nem túloztam. Lehetőséget kínáltam neked. Ha ők keresnek meg, ők nem lesznek veled ilyen kegyesek. És segítség nélkül, félek elvérzel köztük…
Vállat von, és mivel az Angyal nem néz fel rá, távozik.


A Fehér Angyal mozdulatlanul ül tovább a szárnyaiba burkolózva. Néhányszor végigsimít a fehér tollakon. A közönséget nézi, először átfogóan, aztán egy-egy arcot az első sorokból, ahol van még fény. Kérdőn, várakozón, némi aggodalommal, mintha az érdekelné, tőlük mit várhat. Aztán sötét.