Alászállva - Harmadik kép
Sötét a színpad, és csupán a Sötét Angyal szavai hallatszanak.
Sötét Angyal:
Közönyösen, mintha olvasná
Láttam, midőn testet öltöttél, és emberalakba kényszerítetted lelked.
Láttam, ahogy a halandók közé jöttél, és tudtam elhövendő sorsod kezdettől. Ott
voltam mögötted, árnyként, mely el nem hagy, és minden pillanatban kínzó
kísértést éreztem, hogy megszabadítsalak. Hogy elmondjam, mit tudnod kell, és
megóvjalak attól, mit meg kell élned. De megíratott, midőn önként döntöttél, és
nem tehettem semmit.
Csend, majd más hangon
Ismertem a lelked. Homályba vész az idők kezdete, midőn csak a boldogságot
ismertük az Ő köreiben. Nem voltak még érzelmek, nem volt csak a puszta rajongó
imádat, és a végzetes üresség.
A színpadon az előző helyszín, pamlag, karosszék, egy hatalmas tükör,
paravánok, vagy fentről alálógó félig áttetsző, és átlátszatlan leplek
választják el a teret, letéve a korona, és a fegyverek. Középen a
két angyal, egymással szemben, mindkettőn köpeny, a Fehér Angyal lehajtott
fejjel, a Sötét Angyal ölelésében.
Zene
A hét paraván (vagy lepel) hátulról kap megvilágítást, így mindegyikükön
kirajzolódik a mögötte lévő alak árnyképe.
1- pénzt szór magára, maga köré, csengő aranyakat
2- egy tükörben nézegeti magát
3- erotikus tánc
4- marionett bábuval bábozik
5-egy vinnyogó kismacskát fojt meg a saját kezével
6- fegyvert élesít
7-csak lekuporodva ül a földön, és gyakran körbetekint
A Sötét angyal, mintha csak megtáncoltatná a zenére a másikat,
végigmutogatja neki mindent, aztán végül a fények elalszanak, és a Fehér Angyal
újra eltűnik a Sötét ölelésében.
Sötét Angyal:
A közöny, és a kedvesség határán, ide-oda csapongva a kettő közt
Nem szólhatsz. Igen komoly ár… Megfizettem egykor én is a magamét.
Megkötötték a kezed, hogy még kevésbé legyen esélyed döntésük ellen tiltakozni.
Nyelv nem szólhat szavuk ellen, hisz hiába kiáltanál a semmibe.
Hiába is dobálsz köveket az égre, nem nyílna meg, hogy választ adjon… még neked
sem. Nézz magadra. Most születtél. Ártatlanságod izzó bélyege messzire kiált,
vonzva a tekintetet. De a bűntelen, hószín romlatlanság nem képes magával
ragadni a lelket. A frissen hullott havat megcsodálva összetapossa az ember.
Érintetlenséged arra készteti őket, hogy bemocskoljanak. Te nem fogod kérni,
hogy segítsek, és én nem nyújthatom neked önként a kezem.
Megsimogatja a Fehér Angyal arcát, majd hátrébb lép, egy pillanatig nézi,
majd gyors mozdulattal elfordul tőle, és elindul kifelé.
Pedig nincs semmi, amire jobban vágyna ezredek óta magányba taszított
lelkem, mint egy angyal közelségre… A korok hajnalán együtt mosolyogtunk, és
zengtük a világ csodálatát… most mindketten alászállva saját poklunk őrei
lettünk.
Ki
A Fehér Angyal maga marad, köpenyét összehúzva magán.
Fehér Angyal:
Lekuporodva néz a Sötét Angyal után
Valaha az idők hajnalán… érzem, ismertelek. De mostanra a feledés homálya
borítja neved. Nem tudom, ki vagy, s hogy hasonlítunk-e. Nem tudom, hozzám
hasonlatos vagy-e. Egykor így volt, lelkem mélyén érzem, de valójában már nem
emlékszem. Csak egy érzés… Mely képtelen gondolati formát önteni, nem lehet
szavakba foglalni, és valós formába kényszeríteni. Nem tudom, ki
vagy. Hogy önként tetted-e amit én, hogy magad választottad-e kínzó
sorsodat. Láttam a szemedben, borzasztóbbat, minden bűnnél. Félelmetesebbet,
mint maga a pokol. Halott sivatagot. Nem csírázik ott már rég vesztett érzés,
nem sarjad élet holt talaján. Nem tudom, miért jöttél, nem tudom, te döntöttél,
vagy akaratod csupán meghajlott az ő akarata előtt. Szembeszegültél, vagy
engedelmeskedtél? Feladat, vagy büntetés? Nem. Honnan is tudhatnám.
Lassan felemelkedik
Hangom nem hallhatod, de értheted szavam. Belém láthatsz, ahogy ők nem, de
mégsem teszed. Nem kutatom az okokat, sötét vermek mélyére ne ereszkedjék ki
fél a hidegtől. Tanulnom kell, értenem, ismernem. De nem a magamfajtát, azt nem
merném még én sem. Elborzaszt, hogy olyanná válhatok, mint te, de mégis, bár
birtokom lehetne a tömérdek tudás, mely ilyenné formált.
Elindul a paravánok felé, majd a karosszékhez lép, és az ott felejtett koronát kezébe
véve megforgatja.
Adj nékem erőt, hogy ellenálljak, és tudást, hogy értsek… lelket, hogy
visszataláljak hozzád, én uram.
1
Kilép az egyik paraván mögül a sötétből.
Nocsak… talán tetszik?
Lassan sétál oda a fehér angyalhoz, és maga is megfogja a koronát.
A hatalom maga. Ez jelképez vagyont, és erőt. Aki ilyet visel, megkaphat,
és megszerezhet bármit, mire csak ránéz. Csak egy szó, akarom, és ölébe hullik
mindaz, miért más egy életen át gürcöl sárban csúszva. Tudod mit jelent ez?
Apró kis semmiség. És mégis egy teljesen más világot tár eléd.
Kiveszi a kezéből a koronát, néhány pillanatig szemléli, aztán a Fehér
Angyal felé nyújtja.
Akarod? Nézd csak…
A fejére teszi a koronát
Nem érzel semmit… Olyan üres a világ. Most már csak szólnod kell. Egy intés
csupán, és szeretők tucatja kívánja hevíteni ágyad. Csak egy pillantás, és
fejek hullnak a porba. Ellenség, barát? Mit számít, csupán akaratod gyenge
bábjai. Százakat himbál a szél ha akasztottak táncát vágyik látni szemed, és
ezrek esküsznek neked örök hűséget csupán néhány csengő aranyadért. Hatalom.
Csábítóbb ezer örömlány rubint ajkainál. Magába foglal mindent.
A Fehér Angyal egy ideig fogja a koronát a fején, míg a másik beszél
simogatja, próbálgatja, végül leemeli, és hátrál egy lépést.
Mi a baj? Ne rejtsd a vágyad. Akarod, igaz?
Megpróbálja visszatolni az angyal kezét a koronával, hogy vegye csak vissza
Reszketsz érte, hogy érezd, amiről beszéltem. Hogy tudd, milyen, ha
mindenki retteg, és felettük állva intésed életet, vagy halált jelent. Ki ne
vágyna erre? Ki ne akarná minden kívánságát teljesítve tudni, még mielőtt
kiejtené száján? Hatalom. Én megoszthatnám veled… Elég lenne kérned. Elég egy
szavad… egy bólintás.
Magában
Képtelen vagyok felfogni miért vonz ennyire, és mi visz rá, hogy ilyen
ajánlattal éljek… de az istenekre, megtenném.
Az Angyalnak
Felelj! Szólj!
Megragadja
Csupán egyetlen szavad kell! Mondd, hogy akarod, és mindent a lábad elé
teszek! Miért nem beszélsz? Mondj legalább nemet! Felelj nekem! Akarom, ez
kijár nekem! Válaszolj…!
Egyre kétségbeesettebben, és dühösebben
Legalább mondd meg miért? Ki vagy te?
Döbbenten hátrál kissé.
Ki vagy te? Milyen erő lakik benned, hogy puszta pillantásoddal
megfélemlítesz? Tűnj innen, nincs itt rád szükség! Takarodj! Tűnj el, különben
kivégeztetlek!
Kihátrál
A Fehér Angyal elengedi a koronát, ami a földre hull, majd iszonyodva nézi
néhány pillanatig, mintha már avval is bűnt követett volna el, hogy
megérintette.
2
Egy paraván mögül.
Ugyan, mit tud ő? Szolgák hada lesi minden intését, de saját lelke az, mely
kínozza álmatlan éjeken. Örömlányok hada sem azért kell ágyába, hogy élvezetét
növelje, hanem mert fél egyedül maradni a sötétben. Minden pillanat, mikor
szembenéz a valóval rettegéssel tölti el üres szívét. A tükörben nem lát
semmit. Mint a vérivó szörnyeknek, üres a lelke. Hatalom… az övé valóban, de
mit ér vele az ki nem tud élni vele?
Előlép.
Olybá tűnhet, mindene megvan, és dics övezi lényét, de valójában senki ő. A
hatalom hajszolásban elfelejt minden más, éber pillanatai mindegyike arra megy
el, hogy magának bizonygassa mennyit ér. Álmában aztán szembesül azzal, mely
eltöröl minden pénzen vett érzést. Keserűvé teszi az örömlányok csókját,
halottá a virágok illatát, fénytelenné az arany csillogását, ízetlenné a
legzamatosabb bort. Maga az élet savanyodik meg üres lelkű barátunk testében.
Senki ő, míg hatalmát mások szolgáltatják, és nem saját fensége adja. Nézz csak
rám. Ezerszer több vagyok.
Egész az angyal mellé lép, majd egy mozdulattal lerántja a leplet egy ember
nagyságú tükörről maguk mellett, és a fehér agyalt arra fordítja.
Nézd! Látod, ez adja valódi nagyságunk. Tudom, mit érek, és tudják mások
is. Nagyobb vagyok, erősebb, hatalmasabb, mint bármelyik király. Pusztán
szépségem és tudásom előtt leborulnak, és célt érek pénz, és rang nélkül is. Én
vagyok az, akit a királyok szolgálnak, és kegyeim keresik, hogy bölcs szavaim
útmutatást adjanak. Én vagyok az, aki félelem nélkül tudhatja, megkapja amit
akar, és nem kell attól rettegnie, hogy egyszer fellázadnak az elnyomottak.
Több vagyok. Minden vagyok!
Elragadtatása néhány pillanatnyi szünet után csillapszik
Nézz magadra! Erőt birtokolsz. Nem tudom honnan, de tudni akarom.
Maga felé fordítja
Oszd meg velem a titkot. Cserébe olyanná teszlek, mint én magam vagyok.
Erőssé, és felettük állóvá… Gyönyörű vagy… Arcod a legfinomabb ecset sem tudná
megfesteni, és a belőled sugárzó energiát képtelenség lenne szavakba önteni.
Méltó lennél rá, hogy felettük állj!
A tükör felé fordítja ismét, a Fehér Angyal egy ideig elbűvölve nézi saját
képét, és végigsimít a tükör felületén.
Úgy… lásd…érezd… Te magad vagy, minden felett!
Öntelt elégedettséggel figyeli a Fehér Angyalt, aki a tükör előtt
áll. Az Angyallassan elborzad, és összetöri a tükröt.
Mit csinálsz?
Hátrál
Őrült vagy… hát nem érted? Csak velem lehetsz naggyá! Csak én emelhetlek
fel!
Amikor a Fehér Angyal utána fordul elmenekül.
A Fehér angyal egyedül marad a színpadon. Ujjait végighúzz a tükör
repedésein, magába roskadva nézi a cserepeket, azokkal „játszadozik”
A színpad szélén a Sötét Angyal ül, és a másikat nézi, aki láthatóan nem
veszi észre a jelenlétét.
Sötét Angyal:
Szerencsétlen. Fogalmad sincs róla, mit teszel. Lelked szétcincálják a
vérebek, és gyermeki tekintettel nézed végig, ahogy darabokra szednek.
Ártatlanságod már-már szinte bűn, és az égre kiált megtorlásért, büntetésed meg
is érkezik, hamarabb, mint sejtenéd.
Oly rég volt. Egykor épp ilyen voltam, de mára megkövesedett sírkert halott
sötétje maradt az egykor fényben fürdő éden helyén. Embertestet öltöttem
egykoron, épp, ahogy te most, és épp oly kérdőn, és tudásszomjjal telve léptem
a földre. Épp oly önhitten azt gondoltam, rám nem hatnak majd, én képes leszek
rá, hogy megértsem anélkül, hogy megélném… Ahogyan te most. Hiszed, és hitedbe
kapaszkodsz újonnan született tested tíz körmével, mindhiába. Véres csíkok
maradnak majd próbálkozásod nyomán, de végül be kell lásd, nincs esélyed. Már
elbuktál. Abban a pillanatban, amikor figyelmük felkeltve közéjük léptél, és
hagytad, hogy magukkal vonjanak saját világukba. Akkor, most, és tovább.
Végzeted elve elrendeltetett, és pusztán illúzió a döntési lehetőség. Bármit is
teszel, akár szolgálsz, akár lázadsz, az ő érdekét szolgálod csupán. Ahogy
minden teremtménye. És te, én, vagy bármelyik, egyformán feláldozhatóak
vagyunk. Bevégeztetett. S nem értem miért fáj a tehetetlenség, mellyel
szemlélem művét, mely elpusztít maga körül mindent. Ezredek teltek el az óta,
hogy Alászálltam. S te egyetlen este alatt oly közel jutottál titkukhoz, mint
magam. Ne siettesd a véget.
Különös. Nem kellene, hogy bármit is jelentsen még egy egykorvolt, feledett
emlék, és mégis… Tudom, hogy amikor távozol, újra elvesztem azt, melynek a
hiánya ütötte sebet évezredek sem tudták begyógyítani.
A Fehér Angyal közben bizonytalanul nézegeti hol a tükröt, hol a koronát,
majd mindkettőt otthagyva elhátrál tőlük, és a pamlag szélére ül.
3
Hirtelen bukkan fel, és hátulról mászik fel maga is a pamlagra, hogy a
Fehér Angyal közelébe férkőzzön.
Egyedül maradtál? Ne félj, nem hagyom, hogy a magány hidege öleljen ezen az
éjjelen…
Ki vagy? Honnan jöttél? Milyen erővel vonod magadra figyelmünket, és kötöd
személyedhez oly szorosan, ahogy a legerősebb sem képes? Bár én is tudnám ezt a
titkot….
Felnevet
De nem… isten mentsen meg tőle, jó úgy, ahogy van, nem kell nekem ennél
több figyelem. Amit akarok… azt így is elérem… És te? Biztosan te is, talán
többet is mint kellene. Hisz az imént is oly sokan vágytak társaságodra, csoda,
hogy most egyedül talállak. De ne aggódj, reggelig nem hagylak már magadra.
Beszéd közben a Fehér Angyalhoz bújik, olykor simogatja, igyekszik mind
inkább a közelébe férkőzni. Hátulról hozzá simul, vállait masszírozza,
simogatja, az Angyalnak láthatóan jól esik, lehunyt szemmel engedi. Oldalról
hozzá bújik, hogy a fülébe suttogjon, stb…
Mosolyogj… Engedd el magad… Bármit is teszel, azt nem tudja más. Csak te,
én, és ezek a falak… senki, aki beszélne… Add oda magad, és megmutatom, mi az,
amiért élni érdemes…
Tudod, sokat tűnődik az ember, mi is az egész értelme. Mindenki mást lát
okként, és talán senki nem azt, ami valós. De míg hiszed az igazad, híven
követed filozófiád, még ha csak látszatra is, de célt adsz az életnek. Nekem
van célom… A gyönyör. A boldogság csak pillanatokra létezik itt a földön, és semmi
nem kielégítőbb, mint mikor a kéj hullámai járják át a tested. Puszta hús… de
mi adhat nagyobb élvezetet? Hús, vér és csontok, ebből teremtettek, és ha nem
lenne létünk alapköve megélni a gyönyört, úgy alkották volna testünk, hogy ne
is érezze…
Sok mindenre képes a test, miről nem is álmodhat, ki nem ízlelte még édes
gyümölcsét. De ki egyszer belekóstol, nem képes már nélküle elképzelni dús
lakomát. Beszélhetsz harcról, tudásról, és erőről, pénzről, és szolgákról,
egyik sem fogható a reszkető boldogsághoz, mit a hús adni képes. Mind rabigába
hajtja a fejét egyetlen csókért, vagy forró éjszakáért. A hatalom, az ész, és a
szív szava is fejet hajt a test ereje előtt. Ellenállni csupán az képes neki,
ki nem is tudja, mit veszít. Elég egyszer ízlelni, egyszer megélni, egyszer
nyögni édes terhét a fizikai szerelemnek, és minden más hatalom eltörpül
mellette. Igen, megvehető… de mi másra jó a pénz, és az erő, mint megszerezni
azt, ami boldoggá tehet? És ugyan ki lenne boldog, üres ágyban?
Gyere… hagy mutassam meg neked, mit is rejt az éj sóhajtól izzó
csillagtakarója. Add nekem magad, és én néked magam, egyetlen éjjel, és ezer
másik, ha úgy akarod. Vágyódom… Érzékeimen úrrá lesz az izgalom heve, s
kívánom, szítsa még tovább tüzem, míg tomboló vad orkánként el nem hamvaszt a
gyönyör. Hagy osszam meg veled…
Megcsókolja.
A Fehér Angyal hagyja, majd elfordul, és kezébe temeti az arcát.
Mi a baj? Fűszeres bor ízét érzed ajkamon. Tán nem tetszik? Akarod, hogy
mézzel mossam, mielőtt érintelek? Jöjj, érints meg… éred bőröm bársonyát, s
bennem lüktető életet…
Az Angyal félrelöki, feláll, és egy paravánig menekül, majd ott
lerogy. Ajkát megérinti, mint aki nem tudja eldönteni, hogy vágyik-e a csókra,
vagy borzasztja.
Feláll, és közelebb lép, de megáll néhány lépés távol. Sértetten sziszegve
Ostoba vagy! Gyermeteg! Azt hiszed, amit ma elszalasztasz, bepótolhatod?
Holnap, vagy utána? Szerencsétlen… Maradj csak meg a nevetséges kis világodban…
Ne hidd, hogy bárkit sokáig érdekelni fogsz!
Dühösen otthagyja
4
Felkacag a színpad szélén, karba tett kézzel áll az angyalt figyelve.
Hát még mindig nem érted? Oly nevetséges, hogy mind azt hiszik, sokat érsz,
és ha megkaparintanak, többek lehetnek. Hogy titkot súgsz majd nekik, olyat,
mely felemeli őket, és megváltoztatja sorsuk. Te vagy itt a legnagyobb ámító.
Nevetve elindul felé.
Semminek nincs olyan értéke, mint a képmutatásnak. Bármit megszerezhetsz
vele. Csupán a megfelelően megválogatott szavak kellenek. Aki ügyes, képes rá,
hogy elhitesse a királlyal, hogy önként mond le koronájáról, a ribanccal, hogy
maga akar ingyen az ágyába mászni, vagy a harcossal, hogy saját szándéka
megölni idegeneket… Élet, halál, szerelem, barátság, hűség, és gyűlölet…
egy-két szó, és megfordulhat minden.
Nagyobb hatalma van a szavaknak, mint a legtöbben sejtik. Ész, ez kell
csupán mögé, és célt ér, ki jól forgatja fegyverét. Oly könnyű ölni, vagy a
mocsokba rántani, de épp oly élvezet valakit oktalanul dicső magasságba emelni.
Cél persze kell mindig, nem tagadom, és a cél ugyanaz. Önzés. Mi a baj, megleptelek?
Hát nem vetted még észre, hogy minden-e körül forog? Mi a jó nekem? Mi az ÉN
érdekem? Mi az, mi számomra örömet okoz? Semmi más, ez mozgatja csak mindet, ha
másnak kívánsz jót tenni, azt is csupán azért, hogy önnön lelked békére leljen.
Az ember önző. S célját mind másképp éri el. Van ki az erőre esküszik, van ki a
pénzre, van, ki a vágyra, és van ki az ámításra. Igen, én vallom, hogy az
embert hite irányítja, és ha hitét tudod magad számára megfelelővé tenni,
megkaparintottad a lelkét is. Akkor pedig hű szolga, százszor inkább, mintha
mással nyered meg magadnak. A csengő aranyat bárki megduplázza, a csókok
kihűlnek, a dicsfény megfakul, a fegyver éle is kicsorbul, a félelem elmúlik, s
nem marad más, csupán a bizonyosság. Kit meggyőzöl az igazságról, hűen követ a
sírig. S hogy hazugság az, mit igaznak vél? Míg hite megvan, boldog, s célod
elérni segít. Hogy nézel rám… Borzadsz? Ne nevettess, álszent hazug! Oly hűen
alakítod az ártatlanságot, hogy bárki hinne neked. Óh, taníts mester! Ugyan,
azt hiszed, tényleg senki nem lát át rajtad? Áltass csak, ámíts, hitegess, tedd
bolonddá mindet, de ne hidd, hogy egyikünk sem fogja látni valódi arcod…
A bohócsapkát a fejéről levéve a Fehér Angyal fejére teszi, majd nevetve
távozik.
Fehér Angyal
Reszketve kuporog egyhelyben, a csörgősapkát messzire hajítva.
Ekkora lenne bűnöm? Ily megbocsáthatatlan a vágy, hogy téged szolgálva
közéjük jöjjek, uram? Szándékodat követtem, úgy éltem, és engedélyed bírom,
mégis büntetsz érte… Nem kétlem jogosságát, hisz te vagy az, ki lát mindent, s
tudja pontosan mi mért történik… de bár érthetném ezeket úgy, mint mikor
melletted lehettem…
Embernek lenni oly nehéz… Sosem hittem volna, hogy ily kegyetlen, és
félelmetes elveszíteni a bizonyosságot, hogy figyelsz. Láttalak. Ott álltam
melletted. Szolgáltalak, ahogyan most is. Szívem cseppet sem változott, épp oly
rajongással nyúl feléd… De egykor megérinthetett, és most szellemalakként állsz
csupán előttem, ujjaim átsiklanak testetlen képeden. Félek. Bizonytalan lettem.
Rettegés járja át szeretetre született szívem. Lelkem a kétely csapdájába
zuhant, és borzaszt a gondolat, hogy nem lesz erőm kimászni…
Kétségbeesve
Segíts én uram! Fogd meg a kezem, és emelj magadhoz ismét!
Ne adj át nekik, ne engedd, hogy hű szolgád olcsó szeszélyük játékszereként
vérben fürödve lelje halálát, mint egykor te magad…
Pillanatnyi csend
De nem. Tégy, ahogy akarsz, nincs jogom kérni téged. Egyszer már
megtettem, és te kegyesen engedtél. Ide engedtél. Akaratom szerint. A te
akaratod szerint. Ha nem tisztíthatja meg lelkem, csak a büntetés tüzes
pallosa, úgy vedd a fejem.
Halkan, magában
Nem bírom… Nincs erőm. Hittem, hogy könnyű lesz. Hittem, hogy szereteted
mindenen átsegít. Hittem magamban, és hittem benned… Mit beszélek?! Segíts meg
én uram, már önnön gondolataimnak sem vagyok ura. Hiszek, én uram, hiszek!
Magába roskadva
De oly nehéz a hitem…
Hosszas csend
Hatalom, tudás, szerelem, szavak… majdnem meggyőztek… Rettegek… Ezek
fényében olyan egyszerűnek tűnik minden. Ha hatalmam lenne, oly könnyű lenne
őket az utadra terelni. Oly könnyű lenne egyszerűen parancsolni. Higyj! Őbenne!
És ki ellenszegül, azt megtörjük… Olyan nagyon egyszerűnek tűnik… De tudom jól…
Hitet erővel másra kényszeríteni nem lehet. Oly virág ez, mely nem ver gyökeret
ott, ahol vérrel öntözik a talaját. Elsorvad, mielőtt szirmait kibonthatná. Mit
tegyek?
Magam mellé állíthatnám őket oly egyszerűen, és ha engem követnének, ők
képesek lennének talán meggyőzni másokat… önmaguk eszközével.. százakat,
ezreket, milliókat állítani a te szolgálatodba, a te dicsőségedre, Uram!
Mégsem tehetem. Érzem, valami visszatart, és minden érintésük egyre
távolabb ragad tőled. Ez az ő világuk. Miért ilyen nehéz számomra? Az ő életük…
Miért elviselhetetlen teher? Az érzéseik… Nem értettem őket odafentről, és
elrettentenek ilyen közelről. Érzem, legbelül ők maguk is borzadnak, csak nem
nyitják fel szemüket. Lehetetlen, hogy így akarnak élni…
Önmaguk imádata, saját nagyságuk hazug csillogása, önzésük vérszagú
csábítása… Miért tűnik annyival könnyebbnek mégis?!
A tükör előtt állva már-már elhittem, hogy mindük felett állok. Szinte
éreztem… hisz a tiéd vagyok, és tőled érkeztem közéjük, miért ne állhatnék
felettük, hisz velük ellentétben én oly közel voltam hozzád, Uram! Megkísértett
az érzés, hogy megmutassam nekik, mennyit érek, és ki vagyok, és erősítsem
bennük, mit amúgy is éreznek… Itt vagyok, és azért vagyok itt, hogy vezessem
őket… De aztán önmagam borzadtam el leginkább, mikor rádöbbentem miféle
gondolatok visszhangoznak a lelkemben. Önimádat.. Lenézés, önistenítés… Nem
rendelhetem magam föléjük pusztán azért, mert Te felettük állsz…
Óh, az a csók… forró és puha… miért vette el annyira az eszem, hogy
pillanatokig kitörölt mindent az elmémből… A vérem forrt, és semmi másra nem
vágytam, mint lágy karjai ölelésére… Szinte éreztem, hogy ölében feküdni olyan
érzés lehet, mint egykor az édenben a te lábaidnál. Szabadíts meg a bűneimtől
Uram! Az efféle gondolatok tépik el egyeként a vékony szálakat, melyből az
egykor sodronyerős kötelék fonódott, mi hozzád kapcsol… Mostanra félek alig
maradt valami, és hiába minden igyekezetem, hogy újra megragadjam…
Érzésekkel ostromolnak minden pillanatban akkor is, ha nincsenek mellettem.
Szavaik itt csengnek a fülemben, és jéghideg tőrként járják át a szívem. Minden
pillanatban csak rettegést találok… Hát ezt jelentené embernek lenni?
Álnok szavak… Ahogy mondta is… a szavak… tönkretesznek mindent. Kiforgattak
önmagamból. Én sem tudom már, ki vagyok uram. Segíts rajtam, szánj meg engem…
Szolgád voltam, és maradok örökkön örökké… csak végy vissza magad mellé, ne
büntess öntelt gőgömért, és ostoba kívánságomért, hogy itt lehessek… Mert már
nem akarok… Már nem.
Csend.
A Fehér Angyal leroskadva a színpadon zokog.
5
Érkezik. Csendben megáll, és a mozdulatlan alakot figyeli.
Úgy, csak úgy. Sirasd, amit elvesztettél, mi sem tehetne elégedettebbé,
mint a szenvedéseid látni… Hihetetlen micsoda erő lakik benned, hogy
visszautasítottad mindüket.
De nevetséges… Saját magad gyengíted, és mind ellopta lelked egy darabját.
Széttépik. És én igazi, vad örömmel figyelem, ahogy elvérzel majd kínjaidtól.
Miért? Hát kell erre ok? Mert míg rád figyelnek, és rajtad töltik ki
bosszújuk Édes élvezet figyelni míg más szenved. Hogy saját, vagy mások
ostobasága folytán, talán nem is számít.
A kezemre játszol. Akár akarod, akár nem. Kétségeid visszariasztják őket,
és elveszik erőd. Míg azt hitték, tudják, mit teszel, nem mertek volna ellened
fellépni, de most senki vagy a szemükben, s talán rosszabb annál is.
Megbántottad őket. Magad szolgáltatsz okot önmagad ellen gőgöddel, és
felsőbbrendűségeddel, ők pedig eltaposnak. Mindegy, hogy dühből, vagy
félelemből, de ellened fordulnak majd, talán én sem kellek hozzá…
Pedig mind a lábad előtt heverhetne…
Lassan közeledik
Ki vagy te? Sosem láttam még ekkora öntudatot… vagy ostobaságot. Hisz a
kettő olyan gyakorta együtt jár, így végtére mindegy is… Miért jó neked
elfordulni tőlünk, és olyasfelé terelni sorsod, mely talán nem akaratod szerint
történik, és amire nincs befolyásod?
Leguggolva
Tudod cseppet sem baj az, hogy így a kezemre játszod magad, de érdekelne,
miért? Talán azok közé tartozol, akik élvezik a gyötrelmet és a
fájdalmat? Vagy azt hiszed, ezzel közelebb jutsz valamihez? Hogy több leszel?
Megsúgok egy titkot, te, szerencsétlen, kitaszított… a Világ nem kér a
mártírokból, és ráunt már az angyalokra is. Ha azt hiszed, a tisztaság látszata
elég, hogy elfordítsd bármelyikünk tekintetét is önmagáról, hát tévedsz. Mindig
is mindenki csak egyetlen dolgot fog nézni, saját élvezetét, saját céljait.
Tovább, tovább, előre csakis azon az úton mit magunknak alkottunk, és melynek
végén nem vár semmi más, csakis az, amit mi akarunk. Hát nem érted? Mártírként,
angyalként, vagy pusztán ártalmatlan, ostoba hülyeként csakis egy célt
szolgálsz… hogy eltaposhassunk… A csizmás lábak alatt eldeformálódó hús, és
reccsenő csont, a kiömlő vér sokakat vonz.
Csak nem megijesztettelek? Sosem hallottad még tömegek kacaját a halál
láttán? Szánalmas vagy… Talán arra sem méltó, hogy megöljenek… De mindenki vére
vörös. A halál pedig egyformán eszi le a húst mindenki csontjáról. Mindegy, jó
vagy rossz, erős, vagy gyenge… Így cseppet sem számít majd, hogy ki vagy, és
milyen vagy, ha dühödet rajtad csillapíthatják…
Nevetve feláll.
Mindaddig, míg életben vagy a célnak megfelelsz, és minél szánalmasabb a
halálod, annál nagyobb kielégülést okoz majd másoknak.
Ki
A fehér angyal reszketve néz utána, keze ökölbe szorul, ahogy felemelkedik,
majd lassan kinyitja ujjait. Tépelődik. Nem szabad hogy hagyja, hogy elragadják
ezek az érzések.
6
Be. Onnan jön, ahol az előző távozott, és így épp szembe kerül az angyallal.
Néhány pillanatig csak bámul rá, akár egy dühös bika rohamra készen, aztán
nekiront, és elsodorja. Néhányszor megüti, majd mivel a Fehér Angyal nem
védekezik reszketve rázuhan
Miért? Még azzal is megalázol, hogy a kezed se emeled ellenem? Arra se
vagyok méltó, hogy védd magad? Ki vagy te, hogy jobbnak gondolod magad
mindannyiunknál, és jogot formálsz arra, ami a mi tulajdonunk?
Dühösen felemelkedik, és a hajánál fogva felhúzza az angyalt
Megölhetnélek… Tudod, hogy semeddig nem tartana? Tudod, hogy semmivel nem
vagy erősebb, vagy félelmetesebb, mint bármelyik másik? Tudod hányan haltak már
meg a kezemtől?!
Könnyek gördülnek le az arcán, ami még mindig el van torzulva a dühtől
Olyan könnyű lenne, mint egy tollpihét arrébb fújni… És meg is öllek, ha
úgy tetszik, érted?! Úgyhogy jól vigyázz, mit mondasz, vagy teszel!
Ellöki magától, és a kezébe temeti az arcát, a Fehér Angyal reszketve
húzódik odébb
De téged… nem akarlak. (kiáltva) De nehogy azt hidd, hogy azért mert
félek tőled! Nem félek… Saját két kezemmel tépnélek darabokra, és törném el
minden csontod… de két karom ólomnehézzé válik ahogy az arcodra nézek.
Megragadja az Angyalt, és visszarántja magához. Erőszakosan tartja, hiába
próbál amaz elhúzódni, és megsimogatja az arcát. Lágyan
Nem tudom miért. És nem tudom, mi ez az érzés, ami a hatalmába kerít a
közeledben. De az biztos, hogy nem akarom! (kiáltva) Nem akarom, érted?!
Mivel tartasz mindenkit a varázsod alatt?! Ha egyszerűen megöllek, akkor
megszabadulok tőle?
Ellöki, feláll, és otthagyja
Hogy lehet egyszerre ennyire vágyni valakire, és olyan hévvel gyűlölni,
mint senki mást? Olyan végtelen dühöt érzek, ami hurrikánként elsöpör mindent.
A vérét kell vennem… Meg kell ölnöm, hogy csillapodjon…
Közben az angyal megpróbál talpra állni, de még épp csak féltérden van,
amikor visszafordul, hátulról ráront, és lerántja a földre, és tőrt ránt
A fájdalmad akarom! Szenvedni fogsz! És megadod nekem mindazt a gyönyört,
amit senki más nem kapott tőled…
A tőrt eldobja, az angyal ruháját szaggatja, lefogja, mintha erőszakhoz
készülne. A fények elhalványulnak, félhomályba borítva a színpadot
A sötét angyal a színpad szélén ülve fényt kap.
Sötét Angyal:
Te nem tettél semmit, pedig kérhetted volna a segítségem. Engem pedig
kötött saját bilincsem, melyet nékem szánt „kegyes” urunk, és tétlenül
szemléltem, mit művelnek veled. Láttam minden mozdulatot, vérednek minden
vöröslő cseppjét. Tudtam, próba ez számomra is, és tudtam, bármit
teszek, elbukom. Lelkem már odalett. Az Úr pedig rég nem tekint rám
érdeklődéssel. Megunt engem is, mint számtalan teremtményét. Keserű vér gyűlt a
számba akkor, nem vörös, mint ami belőled folyt éppen, hanem fekete, mintha a
hold fénye sütné. Akkor döbbentem rá, hogy elveszett mindaz, ami valaha bármit
is jelentett nekem … Nincs már hitem.
Közben:
6
dühösen felüvölt
Mi ez?! Azt hiszed, hogy nevetségessé tehetsz?! Azt hiszed?!
Ütni kezdi az Angyalt újra
A fényt lassan visszakapja a színpad, a Fehér Angyal véres, arcáról könnyek
gördülnek le. 6 kicsit odébb húzódva ül, kettejük közt az elhullajtott tőr. Az
angyal nézi egy ideig, arcán hullámzó érzelmek, aztán felé nyúl. 6 észreveszi,
és ugrana ő is, de az Angyal előbb éri el.
6
Miközben a Fehér Angyal 6 felé fordítja a fegyvert, maga előtt tartva, és
igyekszik hátrébb húzódni, ő közeledik.
Úgy, és most mégis mit fogysz csinálni?! Azt hiszed képes vagy rá?! Hogy
van elég erőd?
Gúnyos kacaj
Kell egy kis segítség?
Megragadja az Angyal tőrt tartó kezét, és erőteljesen rászorítja az ujjait
a markolatra
Ha nem fogod rendesen, még elveszik tőled. Ölni akarsz? Vérrel szennyezni
hótiszta lelked?! Dühöt érzel? Bosszúra vágysz? Tedd meg… Olyan egyszerű, mint
a levegővétel… Látod, segítek, tedd csak meg!
Mellkasát a tőr hegyéhez nyomja
(Üvöltve)
Tedd meg!
A Fehér Angyal eközben reszket, küzd a gyűlölettel, a dühvel, a félelemmel.
Vegyes érzelmei meglátszanak az arcán. A kiáltásra összerezzen, és maga is
felkiált, artikulálatlan hangot engedve ki magából, kétségbeesetten, de
ugyanakkor dühödt tiltakozással. Mikor a szorítás egy kicsit enged, kirántja a
kezét, így a tőr 6 kezében marad. Az angyal elfordul, hogy meneküljön, 6
utánanyúl, és visszarántja a nyakára téve a pengét.
6
sziszegve
Gyáva vagy! Egy senki! Annyi erőd sincs, hogy megtedd, amire vágysz!
Nevetséges vagy… Angyal, ugyanmár… nem vagy te Senki!
Feláll, dühösen köp egyet, és kisiet arra, amerről
jött.
A Fehér Angyal összekuporodva sír a színpadon. Halk zene. Fények halványabbak,
és csak rá világítanak. A Sötét Angyal jelenik meg mögötte néhány pillanat
múlva. Lágy, légies a mozgása. Nem érinti meg, nem akarja megzavarni. Mintha
fizikailag nem is lenne ott, vagy a Fehér Angyal nem látná őt. Mögé guggol, és
végigsimogatja a fejét, a szárnyait, de néhány centivel feljebb, jól láthatóan
úgy, hogy nem ér hozzá. A Fehér Angyal lassan felemeli a fejét. A Sötét angyal
ugyanilyen mozdulatokkal az arcát is simogatja, amitől a fehér Angyal lassan
megnyugszik, a vonásai kisimulnak. Mindvégig úgy, mintha nem látná a
másikat. Végül a Sötét Angyal mintha a kezét fogná, (de nem érhetnek egymáshoz)
lassan feláll, és „felsegíti” a másikat, ez után visszahúzódik a sötétbe, és
mire a színpad ismét fényt kap, már nincs ott.
Fehér Angyal:
Adj nekem erőt én uram! Megbűnhődtem, megértettem, és terjesztem szavad.
Értem már, mily okod volt elválasztani egymástól angyalt, és embert. Értem már
miért, hogy a mi szívünkbe ilyen érzéseket nem engedtél. Tanulni akartam.
Tudni. Ismerni. Megérteni. Őket, a te teremtményeidet. Az érzéseket, amik
hatására cselekszenek. De Angyalnak nem való ilyesmit érezni, mert a lelke
pusztul el tőle….
Hol van belőlük a szeretet? Hol van az a fényes dicsőség, amit tőled kaptak
egykoron? Hol a tiszta vágyakozás az odaadásra, ami Éva szemében láttam? Hol a
büszkeség, és erő, ami Ádám lényét adta? Nem létezik már köztük olyan kötelék,
mi az emberpárt az édenben kötötte össze?
Távolról figyeltem csak őket elűzetésük után. Halvány másai voltak csak
egykori maguknak. Mintha kiveszett volna belőlük az élet, mikor elveszítettek
téged. Nem a létedben kételkedtek Ismerték Arcod, és hatalmad. Minden percben
hozzád imádkoztak, és megbocsátásodért könyörögtek. De önmagukban sem leltek
békét, nem csupán színed előtt. Gyermekeik keserűségben fogantak, félelemben,
és fájdalomban születtek. Vér szennyezte arcukat már akkor mikor világra
nyitották szemüket, saját anyjuk vére.
Hittem, hogy megérthetem őket mégis. De tévedtem. Te tudtad, de nem
figyelmeztettél.
Nem tudom kegy volt-e tőled, hogy hagytad megpróbálnom, vagy saját fejemre
mértem büntetést azért, mert nem kérdeztelek, és azt hittem képes vagyok
olyasmire, ami nem nekem hivatott. De hittem, hogy megértem őket, ha megértem
az érzéseiket. Már tudom, hogy nem. Soha sem. Kérlek, uram, bocsáss meg nekem,
és ne büntess úgy, mint a paradicsomból elűzötteket!
Eltűnik egy paraván mögött, néhány pillanatra, halk vízcsobogás, lemossa az
arcáról a vért, és mikor előlép, a ruhája is tiszta és fehér, a szakadt köpenyt
letette. Körülnéz, mintha keresne valakit. A színpad széléig megy, és leül,
maga elé bámulva, fehér szárnyait maga köré borítva átfogja a kezével. A Sötét
Angyalt a szélen oldalt nem veszi észre.
7
Belép. Mintha ő is tartana attól, hogy észreveszik, úgy figyel körbe egy ideig,
aztán lassan elindul a Fehér Angyal felé. Megáll, és egy ideig nem
is szól, bár láthatóan akar. Végül egészen mellé lép, és mellé ül.
Azért jöttem, hogy figyelmeztesselek. Tudom, hogy nem tartozik rám, mit
teszel, én csupán… Nos, ezek nem értik, ki is vagy, és milyen. Én… talán én
sem, nem tudom. De érzem, hogy nem vagy közénk való. Tudom, hogy az lenne
számodra egyedül üdvös, ha nem jutnál a kezükre. Ha elmennél. De ha maradsz…
tedd azt, amit akarnak. Nem fognak bántani, ha olyan vagy, mint ők.
Rövid szünetet tart, a ruháját babrálja.
Nem tűrnek el semmit, ami más. Aki kisebb, nagyobb, soványabb, vagy
kövérebb, ha nem felelsz meg az elképzeléseiknek, ha nem alakítod magad
olyanná, hogy beleférj a mércéjükbe elpusztítanak.
A Fehér Angyal ráéz, 7 vissza. Néhány pillanatig ismét hallgat, aztán
megérinti a másik arcát, de azonnal vissza is kapja a kezét, és újra az ölébe
ejti.
Különleges vagy. Ez pedig bajt hozhat rád. Az ember irigy, és önző. Ha
valami jobb nála, azt el kell hogy rontsa.
Nem tudom, miért félek attól, hogy téged is elrontanak. De nem akarom
végignézni, ahogy olyanná válsz, mint mi. Se azt, hogy elpusztulsz. Pedig
elkerülhetetlen, hogyha itt maradsz.
Figyelj rám! Higyj nekem! Én nem akarlak bántani… Csupán arra kérlek, ne
szállj szembe velük! Ne mondj nemet nekik. Amíg itt vagy, kövesd őket. Tedd,
amit akarnak, amit mondanak, amit elvárnak. Akkor nem érhet baj.
Egek… mennyire szeretném, ha ilyen maradnál. Ilyen erős, és tiszta, árad
belőled a fény. Nem tudom, miért érzem, de a lelkem mélyén tudom. És tudják ők
is, különben nem vesztek volna össze rajtad rögtön az elején. Magának akar
mind… De amíg csak egymást ölik érted, nem lesz baj. Csak nehogy ellened
forduljanak…
Ismét néhány pillanatnyi csend, az Angyalt nézi, aztán a kezét nyújtja
felé.
Fogd meg a kezem. És segítek, hogy utat találj köztük. Hogy tudd, mikor
kell engedned. Aki ellenáll, azt összetörik. A búza is lehajtja a fejét, ha
vihar közeleg, különben letörik a derekát. Kérlek… Fogd meg a kezem…
Mikor a Fehér Angyal nem teszi, apró grimaszt vág, és visszahúzza a kezét.
Feláll.
Te tudod. Én megpróbáltam. De ne feledd. Én nem tréfáltam, és nem túloztam.
Lehetőséget kínáltam neked. Ha ők keresnek meg, ők nem lesznek veled ilyen
kegyesek. És segítség nélkül, félek elvérzel köztük…
Vállat von, és mivel az Angyal nem néz fel rá, távozik.
A Fehér Angyal mozdulatlanul ül tovább a szárnyaiba burkolózva. Néhányszor
végigsimít a fehér tollakon. A közönséget nézi, először átfogóan, aztán egy-egy
arcot az első sorokból, ahol van még fény. Kérdőn, várakozón, némi
aggodalommal, mintha az érdekelné, tőlük mit várhat. Aztán sötét.