Ítélet



Rövid, misztikus jelenet

Szereplők:

A Bíró
Robert – a vőlegény
Eva – a menyasszony
Peter – a bátyja
Abigel – a halott feleség



Sötét.
Ravatal, menyasszonyi ruhás fiatal nő, Eva fekszik rajta mellette a két férfi  feketében.
A Bíró jön csuklyás köpenyben, arca nem látszik. Megáll.
Robert: (felnéz, meglepetten) Maga…maga ki?
Bíró: (csendesen) Azért jöttem, hogy segítsek.
Robert: Segíteni? Itt már nincs mit segíteni.
Bíró: (a ravatalhoz lép, kezét a nő fejére helyezi) A halála még nem végleges. Még megmenthetjük az életét.
A két férfi felpattan, döbbenten merednek rá
Peter: Mit beszél?!
Robert: Megmenteni? Hogyan?
Bíró: Az igazság felfedésével.
Peter: Mi történik?
Robert: (szinte vele egyszerre) Ki maga?!
Bíró: (nem törődve velük megérinti Eva fejét) Hatalmamnál fogva parancsolom neked, kelj fel!
Eva felkel, mozgása nehézkes, darabos. Megáll, de egyelőre mozdulatlan, és mereven bámul maga elé.
Peter: (keresztet vetve) Uramisten!
Robert: Miféle boszorkányság?! Nem… halott?!
Bíró: (háromágú gyertyatartót helyez az asztalra) Eva teste még nem halt meg teljesen, de a lelke két világ közt rekedt. Az élők, és a holtak világa közt. Néhány órája van csupán, aztán a test elpusztul, a mellkas megszűnik mozdulni, a szív dobogni. Addigra végeznünk kell.
Peter: Végeznünk? Mivel?!
Bíró: Ahhoz, hogy a lélekkel találkozunk, nekünk is át kell kelni az életet a haláltól elválasztó határon.
Robert: Meghalni?!
Bíró: Senki nem távozik a birodalmamból, míg nem születik döntés. Így a ti testetek is meghalhat, ha itt ragadtok. Így megkérdezlek benneteket. Vállaljátok-e a tettet annak reményében, hogy ez a nő visszanyerheti életét? Szembenéztek-e a veszéllyel? Peter! Egyetlen élő rokona az áldozatnak! Hozzád szólok, nyilatkozz! Vállalod a kockázatot, hogy húgod javára cselekedj, akkor is, ha saját életed kerül veszélybe?
Peter: Ez őrület! Ilyesmi nem létezik!
Bíró: Most kell döntened! Ha nem vállalod a veszélyt, visszaküldelek az emberek közé, de sosem fogod megtudni, milyen döntés született ma este! Döntened kell! Most!
Peter: (félelmében) Igen! Igen, vállalom!
Bíró: Most pedig hozzád szólok, Robert! Vőlegénye az áldozatnak, aki ma készültél örök hűséget, és sírig tartó szerelmet esküdni neki! Dönts saját belátásod szerint, és nyilatkozz! Vállalod-e a veszélyt, hogy megmentsd mátkád lelkét, vagy inkább visszatérsz az emberi halandók világába, míg le nem zárom a pecsétemmel a szobát?!
Robert: Vállalom!
Bíró: (kitárja a két karját, az ajtók becsapódnak) Innen most már senki nem távozhat, míg nem végeztünk feladatunkkal! (meggyújtja a három gyertyát) Mire a három gyertya elalszik, megszületik az ítélet. Akkor, és csakis akkor szabadságot nyer minden itt rekedt lélek. Most pedig fedjétek fel előttem e történet lepleit!
szélroham
Robert: (mintegy visszaemlékezve) Özvegyként élek már hosszú évek óta. Eva a házamban élt már feleségem halála előtt is. Az évek során közel kerültünk egymáshoz, és úgy döntöttünk, együtt maradunk. Megszerettük egymást, Igent mondott, amikor megkértem a kezét. Boldogok voltunk, semmi nem árnyékolta be ezt a mai napig. Ma lett volna az esküvőnk napja. A szobájában készülődött nyoszolyólányaival, ahogyan illik. Csak egyetlen pillanatra hagyták őt magára… a sikolyra berohantak, és ő holtan feküdt a földön…
A gyertya lángja megremeg
Robert: Senki nem érti, mi történhetett. Az egyik pillanatban még nevetve csacsogott barátnőivel, és fátylát próbálgatva illegett a tükör előtt… aztán hideg, és csend… néma mozdulatlanságba burkolta a szeretet napját. Senki nem érti…
Peter: (mintha átvenné a történetet) Senki nem érti, mi történhetett. Mindig vidám volt, vidám, és erős, duzzadt az élettől. Bármire vágyott, azt megszerezte, akár egy szál virág volt az, akár a legszebb alma a szomszéd fájáról, vagy egy csók, szerelmese ajkairól… neki nem volt akadály. Tudta, mit akar, és hogyan tegyen szert rá. A legerősebb, leghatározottabb ember volt, akit ismertem! A szüleink halála után csak ketten maradtunk. Nem volt senkink. És most… most egyedül vagyok…
Robert: … most egyedül vagyok. Hogy történhet meg?! Hogy csaphat egy villám kétszer ugyanoda? Hogy engedheti az ég, hogy valaki kétszer szenvedjen el ugyanolyan csapást?! Miért kell elveszítenem két feleséget a legnagyobb boldogságban?
Bíró: Az asszonyodat egy szellem ragadta el. A testében nem tehetett kárt, de a lelkét ki tudta tépni belőle.
Robert: Hogy lehet erre képes… egy halott?!
Bíró: Csakis úgy, ha hatalma van az élő fölött, ha szoros szál köti össze őket. (megérinti Evát, aki megmozdul, hangtalanul „kiabál”, mutogat, mintha egy üvegfal mögül próbálna magyarázni, ahonnan nem szűrődik át semmiféle zaj) A bosszús szellem eddig nem bántotta, de most, amikor az esküvő közeledett, ereje megsokszorozódott, és mindet a menyasszony ellen fordította. Meg kell tudnunk, ki a szellem. Addig nem léphetünk tovább!
Robert: Egy szellem?! Egy szellem, aki kötődik Evához? Talán a szülei?
Peter: A szüleink sosem gátolnák őt a boldogságban! Soha nem bántanák, hiszen az életüket adták, hogy minket megmentsenek!
Robert: Az életüket?!
Peter: Tél volt, csúszott az út…A kocsi felborult… csak apánk volt képes kimászni. Mi hárman beszorultunk… A kocsi a szakadék szélén egyensúlyozott… Mindkettőnket kimentett, aztán visszament anyánkért… de őt már nem tudta kihozni. Mindketten lezuhantak.
Robert: Sosem mesélte el… De mindig is félt a téltől. Ha tehette ki sem lépett az utcára, ha fagyott… Most már értem, miért.
Bíró: A halál az élete része. Túl sok halált látott. Túlontúl sokat! Szülők, rokonok, barátok, sorban az évek alatt…
Peter: A szüleink nem lehettek… De a vőlegénye…
Robert: Vőlegénye?!
Peter: Az előtt, hogy ideköltöztünk volna, Eva már egyszer menyasszony volt. A házban, ahol felnőttünk… Együtt voltunk gyerekek, és együtt voltunk ifjak. A legjobb barátom volt, neki pedig… Megkérte a kezét, és Eva igent mondott. David mindennél jobban szerette. Így amikor Eva azt mondta, hogy csak akkor megy hozzá…Baleset volt! Egy szörnyűséges baleset! Senki nem tehetett róla! A ló levetette a hátáról, és a nyakát törte… A temetés után költöztünk ide.
Robert: De hát … sosem beszélt róla! Nem is sejtettem… Sosem láttam sírni, nem láttam szomorúnak! Nem sokkal később felvettem ápolónőnek a feleségem mellé. Nagyon megviselte a várandósság, és nem kelhetett fel a baba érdekében… Mikor… mikor mindkettőt eltemettem, Evát a házban tartottam. Emlékeztetett rájuk. És nem is volt hová mennie. Éveken át, hű, és kedves volt, leste minden kívánságom. Ahogy múlt a gyász, és vele a fájdalom… kezdtem észrevenni, milyen szép. Milyen fiatal. Ránéztem, és öröm volt, ha viszonozta a pillantásom… Egy éve kértem meg a kezét, és igent mondott… Kinek fájhat ez annyira, hogy megöljön érte egy fiatal lányt?!
Peter: Bármelyiküknek a kettő közül… Mindkettőt dühíthette ez az új frigy…
Bíró: Valóban… (az egyik gyertya elalszik) Megtaláltuk a dühös szellemet! Szólítalak téged, két világ hatalmának erejével, hogy jelenj meg előttünk! Hívlak téged, én, minden lelkek bírája, tettek megítélője, parancsolom, hogy lépj elénk!
(derengés, egy alak bontakozik ki belőle)
Bíró: Íme, a szellemünk!
(a lepel lefoszlik, és megjelenik Abigel)
Eva: (felsikolt) Megöltél!
Robert: (döbbenten) Abigel…
Peter: Ő tette?!
Bíró: Nos…Most tehát tudjuk, ki az elkövető. Abigel szelleme rátámadt Evára a menyegző napján, míg készülődött. Lelkét kitépte a testéből, és a két világ közt csapdába estek mindketten. Csak az egyik az, aki visszatérhet az élők közé, a másik pedig tetteinek súlyától lehúzva távozik a holtak birodalmába, hol megbüntettetik, és e büntetést örök időkig elszenvedni kényszeríttetik! A második gyertya felfedi a kapcsokat, mely a jelenlévők közt fennáll, elárulva nekünk a szellem tettének okait!
Eva: (elszabadulva rátámad Abigelre) Megöltél!
Abigel: (dulakodnak) Elvetted az életem!
Robert: Ez lehetetlen!
Peter: (közéjük próbálva állni, de nincs elég ereje szétválasztani őket) Elég! Hagyjátok abba!
Robert: Lehetetlen! Lehetetlen!
Peter: Mind meghalunk! Értitek?! Mind!
Bíró: Elég!
(a két nő, mintegy a parancsszóra  elengedi egymást, és eltávolodnak)
Abigel: Mit számít az nekem… halott vagyok évek óta… A földben rohadok, míg ez a nőszemély az ágyamban fekszik, csak a jeges rögök érnek hozzám, míg ő a férjem kezét fogja!
Eva: Ő már az én férjem! Mi élünk! Te halott vagy! A holtak maradjanak a saját világukban, és ne zavarják az élőket! Nincs jogod a mi világunkba lépni! Nincs jogod irigyelni a boldogságunkat! Az élők az élők kezét fogják, és el kell hogy engedjék a holtakat!
Bíró:  Az egybefonódó sorsok adják a valóság szövetét. Egy férj, aki elvesztette hitvesét. Egy asszony, aki elveszíti életét. Egy testvér, aki egyetlen élő rokonát félti, és a menyasszony, akit nászának napján ragad el a végzet. Mindez nem csupán szerencsétlen egybeesés. A szellem okkal van itt. És ez az ok az, amit most tisztázni fogunk!
Eva: Nincs joga itt lenni! Ő már halott! Mi élünk! A holtak nem szólhatnak bele az élők ügyeibe!
Peter: (csitítani próbálja) De látod, hogy mégis… elég hatalma volt…
Robert: (döbbenten) Halott vagy te magad is…
Abigel: Te magad adtad nekem az erőt, amivel elragadhattalak!
Bíró: A birodalmam a határ élet, és halál közt. Itt mindkét világ ugyanolyan erővel képviseltetheti magát, és ugyanúgy kénytelen fejet hajtani ítéletem előtt. (Peterhez fordulva) Az egyik nő a húgod. Vér a véredből, életed tanúja.
Peter: (odalép Evához) Amikor gyerekek voltunk, mindketten féltünk a sötétben. Összebújtunk a takaró alatt, és egy kitalált világról meséltünk egymásnak, ahol sosincs éjszaka, soha nincs tél, és nincs bánat, csak nevetés. Játék a füves domboldalon, a nyíló virágok közt, és a sülő kalács illata hívogat a házba. (megsimogatja az arcát) Emlékszel, hogy megesküdtünk egymásnak, hogy valóra váltjuk? (a Bíróhoz) Fogadj el engem helyette, és engedd őt visszatérni az életbe! (ahogy eltávolodik, közte és Eva közt színes szalag feszül)
Bíró: Hmm, hmm… Ajánlkozásod megható, és önfeláldozó, de kevés ahhoz, hogy békében nyugodhassanak a lelkek. Míg nem alszik el mindhárom gyertya, nem születhet ítélet!
Peter: De odaadom magam helyette! Abigel! Állj bosszút rajtam! Vigyél magaddal a holtak közé, kínozz az örökkévalóságig, csak hagyd őt! Hagyd élni! (akaratlanul is Abigelhez közeledik) Félek tőled… félek, mégis mennék veled akár a pokol mélyére is, hogy megszabadítsam a testvérem. Vigyél el…
Abigel: Nem ismerlek! Nem tudom milyen ember vagy, de ellenségem testvérként nem szánlak egy cseppet sem! Nem kellesz, nem nyerhetsz neki megváltást! Bűnéért neki kell szenvednie, nem másnak!
Peter: Amikor kicsik voltunk, Eva beleesett a folyóba. Kihúzták, de néhány percig azt hittük, meghal. Hogy nem tudjuk megmenteni az életét… Aztán köhögve felült, és átölelt. A teste jéghideg volt, és reszketett, de lélegzett! Soha olyan borzalmas csoda… Nem engedhetem, hogy újra megtörténjen, míg el nem jön az ideje… Meg kell őt védenem, bármi áron.
Bíró: Azt tehát tudjuk, mi köti a fivért a húgához. De vajon mi köti őt a férfihez, akivel a gyászon osztozik?
Peter: Alig ismerem. Tudom, hogy szerette a húgomat, és tudom, hogy boldoggá tette volna! Örültem, hogy egymásra találtak…
Bíró: Mindaddig nem jutunk előrébb, míg nem hangzik el az igazság…
Peter: De hát igazat mondok! Kedveltem, bár kevéssé ismertem! Jót akartam a testvéremnek! (kétségbeesett néz körbe) Esküszöm! Nem volt bennem rossz szándék iránta! Nem hazudok!
Bíró: A hazugságnak rengeteg arca van. Nem csupán az hazugság, ha valótlant állítunk, hanem az is, ha fontos részletet hallgatunk el. Olyat, ami megváltoztatja a képet… Ami átszövi a valóság fonata alkotta képet, és átszínezi a szövet szálait…
Peter: Nem kívántam nekik rosszat! Csupán féltem… Féltem, hogy még ritkábban látom majd a testvéremet! Nem maradt senkim, csak ő! És ha asszony lesz… nem lesz rám többé szüksége. (újabb színes szalag a két férfi közt – más színnel)
Bíró: És az özvegy vőlegény? Mit érzett első asszonya iránt?
Robert: (közelebb lépve) Mint a langyos nyári eső, ha öntözi a virágos kertet… vagy ahogy a pillangó finoman érinti a szirmokat, olyan volt az érintése. A jelenléte bearanyozta a napot, és vidámságba vonta házunk szobáit… (eltávolodva) De ez a teremtmény nem lehet ő! Ez a szörnyű lény gyilkosságot, halált, és bosszút követel! Az én drága Abigélem sosem bántott volna senkit! Akár megérdemli, akár nem… Ő bújába burkolózva csendben tűrte volna, és sosem vetemedett volna kegyetlenségre! Ez a rém, ez a borzasztó árny nem a feleségem! (kifeszül köztük a szalag) Ő… (Evához fordul)… visszaadta a reményt. Az élet, a boldogság, és a család reményét. Ha ő nincs, még mindig gyászom súlya alatt görnyednék… és magam is a sír felé közelednék. (Abigélhez) Hát ezt akarod?! (szalag Robert és Eva közt)
Abigel: Nem! Te nem látod az igazságot! Nem látod…
Eva: Ne higgy neki! Csak a szerelmünkre gondolj! A szerelmünkre, amit megátkozott, amit el akar lopni tőlünk! Féltékeny, mert élünk, féltékeny, mert szeretünk, mindazért, ami nekünk megadatott, és tőle elvétetett!
Abigel: Szerettelek, és te elfeledtél. Hűségesen vártalak, és te lemondtál rólam. Eltemetted a gyermekünket, és újat akarsz helyette. Még nevet sem kapott, vagy akár saját koporsót… anyja méhében nyugszik, hol a legbiztosabb helyen kellene, hogy legyen. És új nőt, új családot, új gyermeket kívánsz… Könnyeimmel mostam volna le szívedről a bűnbánatot nászod éjjelén, ha nem épp őt választod! Őt, aki kezdettől féltékenyen figyelte szerelmünket,  és sóvárogva leste, hogyan lophatná el! (szalag közte és a férje köz, más szín megint)
Eva: Igen… irigy voltam, bevallom, a boldogságra, amit sosem ismertem! Irigy voltam, mert nektek jutott család, amire mi hiába vágytunk, nektek jutott szerelem, amit én elveszítettem, mielőtt kiteljesedhetett volna! Vágytam rá, hogy a helyében legyek, vágytam rá, hogy feleség, anya, és boldog asszony lehessek… (Robert felé lép, aki kissé hátrál) A Te oldaladon, kedvesem! Arra vágytam, hogy a feleséged legyek, és hogy boldoggá tehesselek… semmi többre! Boldogságra az oldaladon, boldogságra, amit megoszthatok veled, és ami téged is boldoggá tesz! (szinte könyörögve nyújtja Robert felé a kezét, aki végül habozva elfogadja azt – a szalaggal ami köztük jelenik meg)
Abigel:Nem! (fekete szalagot dob Eva nyaka köré, és meghúzva elrántja onnan. A második gyertya is elalszik – a szalagok lehullhatnak)
Bíró: Ím, a kör bezárul. Már ismerjük a szellemet, és ismerjük a szereplőket. A menyasszonyt, a testvért, az özvegy vőlegényt, és a halott feleséget. Már csupán egyetlen titokra kell, hogy fény derüljön. Egyetlen apróságra, és az ítélet megszülethet. Akkor feloldom a pecsétet a szobán, és az élet visszatér a testetekbe. Hazatérhettek, és tovább élhettek hárman. De egy lélek elvész. Az egyiket elemésztik bűnei, és a túlvilág örökre magába zárja. Két lélek – egy test. Csupán egyikük érdemes arra, hogy éljen. És ti lesztek a bírái mindkét léleknek! Az egyik él, a másik elvész…
Robert: De hát hogy választhatnék közülük?!
Peter: Kárhozatra kell ítélnem egy embert a húgom üdvéért?!
Bíró: Egy anyát, aki elveszítette a gyermekét.
Abigel: Éreztem, ahogy meghal a testemben, és sikoltottam fájdalmamban. Nem segített a tudat, hogy követem én is… ártatlan volt… és most halott! Ahogyan én!
Peter: Nincs erőm! Ehhez nincs elég erőm!
Robert: Te vagy a bíró! Hozz te ítéletet! Elfogadom, bárhogy döntesz, de ne kényszeríts, hogy én tegyem! Egyiket se lennék képes a poklokra taszítani!
Peter: (megsemmisülve) Én sem…
Eva: Hogy tehetitek?! Hát nem egyértelmű? Az élők éljenek, a holtak pedig nyugodjanak a sírjukban!
Abigel: Van olyan holt, akinek nem adatik nyugalom! Elloptad az életem, Eva… ideje, hogy visszaadd!
Bíró: Egyetlen gyertya ég már csupán. Ez az egy, magához vonzza az igazságot, hogy felfedhessük azt. Ez a gyertya világítja meg az utat, amin haladnunk kell. A fénye nem túl erős, így könnyű elvéteni a célt, de mindaddig nem alszik ki, míg célhoz nem érünk. Ez a gyertya tehát a cél gyertyája. Ez fogja megmutatni nekünk a bosszú valódi okát, és célját. Ez fedi fel a lelkek őszinte vágyait, és segít megmutatkozni a valóságnak teljes képében!
Eva: Mire vártok?! Mire vártok még?! Csak mondjátok ki! Mondjátok, hogy tisztuljon az életünkből, és minden olyan lesz, mint ma reggel, amikor életünk legszebb napjára készültünk! Nézz rám Peter! Megesküdtél, hogy mindig megvédesz! Hát most tedd meg! Védd meg a húgod! Nézz rám, ne hagyj elveszni! Könyörgöm, Peter! Nem helyezhetsz elém egy idegent! Ments meg Peter! Mondd ki! Robert! Kedvesem! Szerelmem! Férjem! Tudom, hogy őt is szeretted, de elsirattad már! Hagy nyugodjon a holtak közt, ahová tartozik! Mondd, hogy engem választasz! Engem, élő arádat! Engem, aki két ölelő karommal, és forró csókommal várlak! Engem válassz, és megadok neked mindent, amiről csak álmodhatsz!
Robert: Hogy?! A mai nap után, hogyan éljek majd azzal a tudattal, hogy egyikőtök miattam jut örök kárhozatra?! Hogyan nézzek a másik szemébe nap-nap után? Hogyan felejtetheted el velem? Hogy tudod majd kiűzni a lelkemből az önvádat, letörölni bőrömről az árulás bélyegét, és megszabadítani elmém a vádló pillantás emlékétől?!
Eva: Megteszem! Ahogy megtettem már egyszer! Ha kell, újra éveket várok, míg elmúlik a fájdalmad! Ha kell, újra gyászolok veled, és csendben fogom a kezed, míg őt siratod! Válassz engem Robert! Válassz engem, élő, szerető arádat!
Robert: (Abigel felé) És te? Te hogyan várhatod el, hogy átadjuk neked a létét? Hogy téged válasszunk? Eltemettelek! Nem tudom, milyen érzés lehet meghalni… átlépni az életet és halált elválasztó határt, levetni a tested, és képtelenné válni rá, hogy beszélj, érints, vagy válaszolj… Nem tudom, hogy miféle kín lehet, de te… te sem tudod, milyen átok itt maradni, és szenvedni. A halál azoknak fáj a leginkább, akik a veszteséggel kénytelenek tovább élni. Cipelni terhüket minden nap, és megkérdőjelezni saját szerepüket… nem tudva… megtettek-e valóban mindent… mindet… vagy csak úgy érzik… Nem tudod, milyen gyötrelem…
Abigel: Ott ültem melletted minden este, amikor egyedül gondoltad magad. A szobánkban, ahol az üres helyemet bámulva töltöttél órákat, és az arcodról peregtek a könnyek. Megpróbáltam letörölni őket, de nem érezted az érintésem. Megpróbáltam felfogni, de áthullott a nyitott tenyeremen. El akartam mondani, mennyire szeretném, hogy boldog légy, de nem hallottad a hangom… Hinned kell nekem… nem akartam neked rosszat…
Eva: De nem akartad, hogy boldogok legyünk!
Abigel: Nem az Ő boldogsága volt az, ami megzavarta a nyugalmam!
Peter: De hát miért?! Eva? Ellene irányult az egész? Rajta akart bosszút állni? Miért?
Bíró: (lassan) Valóban, a kérdés kiváló… miért?
Abigel: Mert ellopta az életem…
Peter: Az életét éli? Ez a baja? Hogy a férje felesége lesz? Hogy neki szül gyermeket, amit ön nem volt képes megtenni? Hogy együtt lesznek boldogok az ön házában?!
Abigel: Nem… nem ez az oka…
Peter: Akkor mi? Miért kellene meghalnia maga helyett?!
Abigel: Sosem kértem, hogy haljon meg helyettem!
Eva: A holtak helye a sírban van!
Abigel: Nem akartam átvenni a helyét, csak magammal rántani oda, ahová való!
Robert: Hogy újra átéljem mindazt a borzalmat, amit az elvesztésedkor?!
Abigel: Nem! Azért, hogy megvédjelek tőle!
Robert: Megvédeni?! Miért?
Abigel: Nem az, akinek gondoljátok!
Peter: Ő a húgom!
Abigel: Nem! (csend) A húgod belefulladt a tóba azon a napon…
Eva: Nem!
Abigel: (közben)… a lélek, amely akkor visszatért a testébe már nem az, aki korábban volt. Csak az árnya, csak az egyik fele, mely úgy vonzza magához a halált, mint méz a méheket.
Eva: Nem! Nem igaz! Ne higgyetek neki!
Abigel: A szüleitek… a barátaitok… a vőlegénye… én, és a gyermekem…
Peter: Lehetetlen… ő a húgom! Aki régen volt! Ő a húgom, nem igaz?! (a Bíró nem felel) de… bárhogy is… ő volt, aki felnőtt velem! Aki fogta a kezem, és velem álmodott! Ő volt, aki…
Abigel: …megölt engem… és a születendő magzatomat.
Bíró: A szál, ami összekötötte a bosszúállót, és gyilkosát… Ami erőt adott, hogy kitépje az élő lelket a testből…
Abigel: A méreg, amit használt épp így végezne veletek is, ha nem lel megfelelő áldozatra a vérszomja…
(az utolsó gyertya is ellobban, teljes sötét)
Bíró: Íme az igazság. A valódi ok, ami a szellemet vezette. Két lélek, egy test. Az egyik élni fog, a másik kárhozata árán. A bűn, büntetést érdemel! Én… holtak, és élők megítélője, immár láttam a szellem valóját, vágyát, célját, jövetelének okát. Az ítélet megszületett. Mindenki egyetért. Feloldom a pecsétet… Visszatérhettek az élők közé!

Vége