A Kalitka - Második szín
Helyszín
ua. Norbert ül, előtte napló, levelek. Döbbenten olvas. Feláll, a telefonhoz
megy.
(visszaül. Az egyik papírt felemeli, és olvasgatja)
Anna: (mögötte állva, mintegy közvetíti a lap tartalmát)
Két világ határán magányosan állok,
Szellemek bús árnya, alaktalan lélek
Még merengőn olykor napkeltére várok
S ádáz, álnok álmok elmúltától félek.
Foszló szemfedőmmel ujjaim közt járok,
Süket csend a visszhang, ha szólni merészlek,
Egykor víg lényemmé többé sose válok,
Szellemek bús árnya, alaktalan lélek.
Norbert: Istenem… bárcsak érteném, mit éreztél! (a naplót veszi a kezébe)
Anna: Bárcsak elmagyarázhatnám, mit érzek!
Minden nap attól rettegek, hogy hazaérve rám nézel, és rádöbbensz, milyen keveset érek! Hogy a feleszmélsz, mint aki rossz álomból ébred, és azt mondod, semmi szükséged tovább egy hozzám hasonló koloncra! Hiszen az én hibám, hogy nincs rendes családunk, értem mondtál le a gyermek adta boldogságról, és én vagyok az oka annak is, hogy nem léptetnek elő. Miattam zárkóztál be te is a házunkba, én nem voltam alkalmas rá, hogy partikat, és vacsorákat adjunk, én nem voltam elég erős, és tehetséges hozzá, hogy elkápráztassam a munkatársaidat, és a főnökeidet…
Norbert: Dehogynem… Az voltál. Mindenki engem irigyelt a városban, egészen addig az estéig. Tökéletes voltál! feleségnek, háziasszonynak… tökéletes! Anyának is az lettél volna kedvesem… Nem a te hibád volt, hogy elvesztettük a gyermekünket. És én megértettem, amikor azt mondtad, nem tudnál egy örökbe fogadott gyermekre úgy nézni, hogy ne érezd a sajátunk hiányát! Megértettem… és nem csak megértettem, így éreztem én magam is! Istenem, Anna! Nekem nem hiányzott semmi! Se a vacsorák, se az előléptetés! Semmi! (újra felemeli a naplót, lapoz)
Anna: Odakint süt a nap, és aranyba vonja a fák sárguló levelét. Ma jobb napom van, a sötétség nem telepszik rám olyan súllyal, mint máskor. De félek, ahogy elborul odakint, bennem is gyülekeznek a felhők, és újra kitörni készül majd a vihar… a vihar, mely mindent elsöpör, elpusztít…
Norbert: Hogy nem vettem észre? A szomorkás mosoly, és a szeretetre vágyó tekintet mögött… valóban ez tombolt?! Ennyi fájdalom, ennyi kétség… Ismertelek én egyáltalán?
Anna: (megérinti a kezét, Norbert megmozdul, a napló véletlenül leesik, Norbert ott olvassa tovább, ahol kinyílik.) Néha úgy érzem, senki nem ismer. Talán nem is látnak. Nem érek annyit, hogy észrevegyenek. egyszerűen beleveszek a sarokban megbúvó árnyak közé. Elveszek, és feloldódom bennük. Nem hiányzom majd senkinek. Talán csak neked, szerelmem. Talán csak neked. Bárcsak megszabadulhatnék a fájdalomtól, mely béklyóba veri a lelkem, és keserű indákat mélyeszt a szívembe, hogy saját véremen élősködve fojtson halálra! Bár lenne rá mód! Azon kívül… amivel annyira megbántanálak téged… Nem tudom, meddig bírom még. Nem tudom, lesz-e erőm lemenni a lépcsőn, és a kezemet nyújtani feléd, vagy az ágyhoz láncol egyre nehezedő terhem, hogy mozdulatlanságba taszítson. Élve korhadok, mint a fák, melyek kívülről egésznek tűnnek, és összeroppannak az első szél súlya alatt! Üres vagyok. Itt belül. Nincs már bennem élet…
Kopogás, az ajtón Doki jön be
Doki: Siettem… úgyhogy nézd el, ha nem tökéletesen úrhoz méltó az öltözetem.
Norbert: (a lapokba temetkezve) Egyszerűen nem értem! Nézd! Nézd ezeket! Szinte sikolt a fájdalomtól minden szava. És eközben én azt hittem…
Doki leül mellé, és a kezébe vesz egy papírt.
Anna:
Messzemúlt álom... Nem várom, jössze-e,
Maszkomon könnycsepp, többé nem nevet.
Már bohócruhám tartja csak össze
Száz darabra tört, vérző szívemet..
Doki: (a fejét csóválva) Attól félek, ez illik a képbe.
Norbert: Miket beszélsz?
Doki: Beszéltem a cselédekkel. Neked nem szóltak, mert lojálisak voltak az úrnőjükhöz. És mert nem akarták az orruk olyasmibe ütni, ami nem a dolguk. De azt mondták, hogy Anna boldogtalan volt. A délelőttök nagy részét a szobájában töltötte. Gyakran hallották sírni is. A háztartást végül is már nem is ő vezette. A hozzá hasonló betegek egy részének csökkennek a tünetei estefelé. Lehetséges, hogy jól volt már annyira, hogy neked azt tudta mutatni, nincs semmi baj. De ez hihetetlen erőfeszítésébe kerülhetett…
Norbert: Ezt még elképzelni is iszonyatos. Hogy élhet valaki ennyire kettős életet?
Doki: Ne így fogd fel! Az ő élete olyan volt, mint… egy börtön, amiből szabadulni vágysz. Amikor naponta kiengednek sétálni, egy pillanatra az udvaron állva a nap felé fordítva az arcod, ha lehunyod a szemed, hiheted, hogy szabad vagy. Tudod persze, hogy ez nem igaz, de az álom akkor, egy pillanatra hihetővé válik, és erőt ad egy újabb napra a remény, hogy egyszer ez lesz a valóság. Te voltál neki az a pár pillanatnyi szabadság.
Norbert: Ez akkor is rettenetes…
Anna: Fogalmad sem volt róla, hogy megteheted. Itt élted le az életed, a selymes fehérségű csontfalak közt. Arany cirádák karcolják a falba a díszeket, melyek mások számára legfeljebb csillogó ékét jelentik a szobáknak, de neked… neked az életed. A világ, melynek ismerted, minden szegletét, minden pontját, legapróbb zugait. Hisz itt éltél, mióta az eszedet tudod, Tornyod magányába zárva, a világtól távol. Az okok már a múlt ködébe vesztek, de nem is számít, csak ami van, te, és a falak, melyek óvni hivatottak téged…
Mitől?
Az ablakból látott világ néha oly csábító, az odakint játszó Többi távolról szemlélt boldogsága megragadta elméd. Nem tudván szabadulni a képtől, nap, nap után figyelted, éjről éjre álmodtad újra az Ő világuk minden pillanatát. Hívtak. „Gyere ki! Gyere közénk! Hisz itt minden oly csábító, oly élettel telt! Gyere, vedd ki belőle a részed, élvezd hát, mi adatott neked, s nekünk!”
És ugyan miért is ne? Hisz mint a gyermek, ki csupán vágyva figyelheti a hógömbbe zárt tündérek táncát, az aláhulló csillagok közt, úgy vágytál arra mind jobban, hogy kilépj a toronyból.
De a mosolyról hamar kiderült, hogy vicsorgó állkapcsok festették magukra, az arany álarcok sorba hulltak le körülötted, darabokra törve álmaid tükörképét. A cserepek közt a te véred csillant, ahogy friss sebedből szétfröccsent az oly vágyott világon. Bántottak, megaláztak, hazudtak, és mindezt ok, és cél nélkül, pusztán saját élvezetüket keresve. Nem számítottál semmit, nem voltál más, mint könnyű prédája mocskos játékuknak.
Lelked tisztasága sárért, szennyért kiáltott, számukra nem volt több, mint célja mocskolódásuknak. Egykor bizalommal telt szemeidet vér öntötte el, hogy ne láthasd gúnyos tekintetüket, mellyel saját művüket figyelik. Kedvességre vágytál, és fájdalom lett jutalmad, társakra, és csak közönyt leltél. Hazug álca volt minden arc, művi minden tekintet, gúnnyal telt méreg minden szépen hangzó szó. A valóság mar, mint a legkínzóbb sav, mely pillanatok alatt foszlatja le a bőrt, égeti le a húst a csontodról.
Visítva rohantál vissza a toronyba, tested sebeit lelked sajgó kínjai sokszorozták.
Az ajtót kulcsra zárva a torony legfelső szobájába rohansz. Füledre tapasztott kezeid sem képesek rá hogy a lelkedben visszhangzó rettentő kacajtól megóvjanak. Reszkető ujjaid úgy tartják most a kulcsot, mint legféltettebb kincsét egész világodnak.
Magasra emeled. Az ablakon beszökő utolsó sugarak szikrázva törnek meg a kristályon, százfelé festve szivárványt a falakra. Arcodon egy könnycsepp gördül végig, gyöngyszerű szülötte a félelemnek, és a bizonytalanságnak. Aztán csupán egy pillanat minden. Darabokra töröd… Darabokra a külvilágra nyíló ajtó egyetlen kulcsát. A finom port az alkonyi szél szétszórja a szobában kifújva nyitott tenyered láthatatlan redői közül. Ők nem juthatnak be ide… de te sem mehetsz ki soha többé…
Jó ez így.
Norbert: Valóban ilyennek látta a világot? Te elképzelhetőnek tartod, hogy az a nő, akivel együtt ebédeltél minden második szombaton ilyen szemmel nézett mindenre maga körül? Hogy ilyen rettegésben élt?
Doki: Sajnos, igen.
Norbert: Lehetetlen… Istenem, azt hittem, ismertem!
Doki: Ismerted! Amikor elvesztettétek a gyermeketeket, és a lehetőséget, hogy újra szülhessen, összeomlott a világa.
Norbert: Igen. Emlékszem. Emlékszem minden kínzó pillanatra, de szép lassan kiheverte. Napról-napra jobban lett, és végül… Visszanyerte az életkedvét… vagy nem? Jó, nem volt kedve estélyekre járni, és vacsorákat adni, nem volt kedve a nagy társaságokhoz, és a családi eseményekhez, de a szűk baráti kör érkezését mindig szívesen várta.
Doki: talán csak jobb napjai voltak, vagy ami rosszabb, elhitette veled. Nem volt étvágytalan?
Norbert: Tudod, hogy sosem volt jó evő. Számára az étel csak olyasmi volt, ami szükséges, de nem örömforrás, sosem volt jó a menük összeállításában sem. Egyszerűen nem tartozott azok közé, akik szerettek enni.
Doki: Nem aludt túl sokat?
Norbert: Sokat?! Néha még éjjel is hallottam járkálni. Ha olyankor kimentem, azt mondta, nem fáradt még… Olvasgatott…
Doki: Talán akkor írt.
Norbert: Én nem értem… nem értem ezt az írást sem. Miért?
Doki: Sokakon segít. Talán éppen ez volt az, ami életben tartotta eddig. Ezzel gyógyította magát. A fájdalmát, a félelmét papírra vetve megszabadult tőle. Amit lejegyzett, az kifakult, és csökkent az ereje. Ha ezt nem tette volna… sokkal rosszabb…
Norbert: Rosszabb?! Rosszabb mi?! Rosszabb, mint az öngyilkossága?
Doki: Sajnálom, rosszul fogalmaztam.
Norbert: Tehetetlennek érzem magam… Az is vagyok. Csődöt mondtam, mint férj, mint férfi, mint társ, mint ember… Uramisten, úgy érzem, mintha nem is ismerném! Mintha mindvégig egy másik embert szerettem volna, egy képet, aki nem is létezett… egy szerepet, amit magára öltött, de sosem azonosult vele teljesen… csak eljátszotta, ahogy látta, ahogy tanulta… az anyjától, az ismerősöktől…
Doki: Ez így nem igaz…
Norbert: Így?! Akkor hogyan igaz?
Doki: Részben igaz… részben. De nem akart bántani, nem akart becsapni. Egyszerűen meg akart neked felelni. Azért nem mutatta a fájdalmát, mert nem akart vele még jobban megsebezni. Nem vetted észre?! Hát én sem! Én sem, akinek ez a munkája, aki heti hatszor órákon át nézem, tanulmányozom, hallgatom azokat, akik hozzá hasonlóan küszködnek a mindennapokkal! Én sem vettem észre!
Norbert: Hogy színlelhet valaki ilyen mesterien?!
Doki: Ezek az emberek megtanulják… Mesterei lehetnek a színlelésnek, amíg van elég erejük… De éppen ez a tragédiájuk. Amíg színlelnek, amíg erejük utolsó morzsáit is ez a látszat-fenntartás emészti el, addig egyre nehezebb számukra a legegyszerűbb dolog is. Felkelni az ágyból, megenni egy levest, vagy elaludni… ébren maradni… segítséget kérni. Az ember furcsa teremtmény… olykor azt látja, amit látni akar. És semmi mást…
Norbert: hogy érted ezt?
Doki: Amikor hazaérsz, és egy boldog asszonyt akarsz itthon találni, nem veszed észre, hogy smink fedi el a sírás nyomait. Amikor azt akarod hinni, hogy minden rendben van, nem tartod furcsának, hogy rosszul eszik, és nem alszik, csak betudod a természetének. Nem kutatsz, hát nem veszed észre azt a több teleírt naplót, melyben szinte könyörög a segítségért, és nem hallod a szavai mögött a félelmet, amikor mosolyogva azt mondja, „Jó éjt, drágám!”.
Norbert: Akkor kit szerettem?! Egy ködös alakot? Egy álomképet?
Doki: Azt a nőt, aki volt. A kezdetekkor. És ott rejlett benne mindvégig. Aki felszínen tartotta a fuldokló énjét irántad érzett szerelmével. Aki küzdött, hogy mosolyogni tudjon, és mosolyt csaljon a te arcodra is. Aki feldíszítette veled a karácsonyfát, bár nem volt semmi, amiért hálát adhatott, vagy amit várhatott volna. Azt szeretted, aki vissza akart térni hozzád… de nem sikerült.
Anna: Bárcsak érezném még, ahogy megfogod a kezem… De hiába érsz hozzám, hiába látom, hogy megteszed, olyan, mintha akkor is egyedül lennék. Hallom a hangod, és olyan, mintha álmomban hallanám egy távoli világból, és oly nehezemre esik figyelni, és megértenem a szavaid… Hiányzol… És hiányzom önmagamnak…
Norbert: Bárcsak újra kezdhetném… Ha észrevenném… tehetnék valamit?
Doki: Talán… de ez nem olyan, mint egy nátha. Nem lehet csak úgy meggyógyítani. Ha tudtad volna, talán megakadályozod. Talán csökkenthetted volna a fájdalmát, de elképzelhető, hogy csak rosszabb lett volna minden. Nem tudhatjuk. Ezt már soha nem tudhatjuk meg.
Norbert: Milyen borzasztó… Az ember nem is sejti, hogy egyes tettei mennyit jelenthetnek valakinek. Egy mosoly, egy mondat, egy vita… egy érintés. Tudta vajon, hogy a mai napig emlékszem a pillanatra, amikor először megláttam? Tudta, hogy az első pillanattól úgy hittem, mellette öregszem majd meg? Elvesztettem őt, Doki… elvesztettem, és vele az álmaimat! Meg kellett volna mentenem… valahogy… bárhogy…
(Eddig tartott a beleolvasás)