Rendezői Változat

Rendezői változat
Hangjáték

(helyszín: szinte bármelyik ország, a nevek ettől függően magyaros, vagy angolos hangzással
idő: az elmúlt száz évben szinte bármikor, leginkább a két háború közt)






Szereplők:

Abel – a rendező
Alfred – a vendég rendező
Erik– az író
Dora – a díva
Emma – a naiva
Peter – a bonviván
Robert – a ripacs
Mark  – a rezonőr
Norbert  – a mindenes





Első jelenet

Abel: Emberek! Próbáljátok a második jelenetet, ahogy eddig, van egy kis dolgom! Erre barátom, ülj le! Innen mindenkit jól láthatunk. (bizalmasan beszélgetve) Tudom, nem ehhez vagy szokva, a fények, a díszletek… óh, mennyre más is a te világod…
Alfred: Hát miért nem jössz, és próbálod ki magad te is? A végzettséged megvan, de mégsem jelentkeztél soha, egy színháznál sem.
Abel: Én? Ne nevettes! Mindketten tudjuk, hogy sosem viszem többre, mint az amatőr színjátszók… az is csoda, hogy most erre a versenyre készülünk… Úgy kellett kuncsorognom a meghívásért, komoly szívességgel tartozom Simonnak…
Alfred: Simon?! Atyaisten! Még él?!
Abel: Él, hogy a fene enné meg… Túlél az mindnyájunkat… pedig szerintem már akkor száz éves volt, mikor mi születtünk… (rövid szünet) Még két hetünk van, és sehol nem tartunk. Az ajánlatod talán kihúz minket a pácból.
Alfred: Remélem. örülök, hogy segíthetek.
Abel: Ehh… (halkan duruzsolva, bizalmasan suttogva) látod azt a fickót? Azt a vékonyka szerencsétlent. Ő Erik.  Az író… majd meglátod, borzalmas. Egyszerűen borzalmas! Barokk körmondatok, régies cselekmény…
Alfred: Miért dolgozol akkor vele?
Abel:  Mert pont olyan darabot ír, amit elő tudunk adni, megfelelőt a színészeimnek, megfelelő számú szereplőre, így nincs vele sok munka…
Alfred: Már annak idején se szerettél sokat dolgozni.
Abel:  Te voltál a tehetséges, és én voltam a szép. Kiváló munkamegosztás! Az óta sem változott a lényeg. Mindketten megélünk abból, ami adatott.
Alfred: Miről szól a darab?
Abel:  Egy ócska szerelmi háromszög, gazdagság, pénz,  hatalom, szerelem, örökség, cselszövés, miegymás… a szokásos. Erik azt mondta, ha még egyszer hozzányúlok a szövegéhez, megöl. Rettentően kényes rá, csak ő írhatja át, de minden átírás után csak rosszabb, és rosszabb lesz. Sajnos kénytelen leszek mégiscsak rászánni némi időt, hogy kijavítsam. Esetleg te… te beszélhetnél vele.
Alfred: Nem tudom, majd meglátjuk… és a többiek?
Abel:  Az a szépség ott,  Dora. Igazi primadonna. Nem tudom, hány szeretője lehet, de az elmúlt fél évben annyi férfi nevét említette már, hogy követni sem tudom. Színésznőnek kevésbé jó, mint a másik lány, Emma,  de hihetetlen szerepelni vágyás van benne. Bármit megtenne a jó szerepért. És amikor azt mondom bármit…
Alfred: Úgy érted?
Abel:  Úgy… Valami bárban chanson-énekesnő, de nem túl keresett. Amúgy jó hangja van, de semmi különleges, szerintem inkább az alakja miatt engedik fel a színpadra.
Alfred: És a másik lány? Azt mondtad, ő tehetségesebb.
Abel:  Sokkal. De van egy hatalmas hibája. Legalább annyira híján van az önbizalomnak, amennyi tehetség szorult belé. Ha csak egy cseppet adhatnánk neki Dora feltűnőségéből, sztár lehetne. Nézz rá… hát nem elbűvölő?
Alfred: De, kétségtelenül az.
Abel:  Tiszta ártatlanság. Az embernek legszívesebben kedve lenne bemocskolni.
Alfred: Ugye nem úgy érted…
Abel: Hogy máshogy érthetné az ember?! Még nem adta meg magát, pedig ostromlom egy ideje. De szerintem a hétvégén sikerül megszereznem.
Alfred: Te sosem nősz fel?!
Abel: Minek nőjek? Nézz rám! Időről időre csinos lányok jönnek, hogy kipróbálják magukat a színpadon. Ugyan nem vagyok túl jó, és a legkevésbé sem vagyok híres, de az amatőröknek bőven elég, amit nyújtani tudok… néha még sok is.
Alfred: Nem vágysz semmi többre?
Abel: Mire vágynék? Délig aludhatok, az ételem megvan, a szállásom is, és elszórakozok a kis színészecskéimmel…  A te munkád művészet, és rengeteg erőt, kitartást, és odafigyelést igényel. Az enyém sokkal szórakoztatóbb. Nem kell túl komolyan venni. Látod azt a fickót az esernyővel?
Alfred: A színpad szélén, aki úgy hadonászik, mint aki a varjakat akarja elzavarni a vetésről?
Abel: Hihetetlen, micsoda ripacs... Láttam már néhány szörnyen tehetségtelen embert az elmúlt években, de ő túltesz mindenkin. Robertnek hívják, és borzasztó titokzatos figura, senki nem tudja, hogy mi a foglalkozása, hol lakik, van-e családja… Sosem ül le a többiekkel próba után, viszont sosem késik. Mindig tudja a szerepét, de sosem képes akár csak egy mondatot is jól előadni.
Alfred: Miért nem cseréled le?
Abel: Mert nincs más! Mi azzal dolgozunk, ami van. És ezt értheted a zenére, jelmezre, díszletre is… de legfőképp az emberekre. Azon kívül előbb itt volt, mint én, mégsem rúghatom ki…
Alfred: Na de ha rontja az előadás színvonalát…
Abel: Színvonal…?! Ne nevettess... Látod azt a fickót? Azt ott, aki az első sorban ül, és félig a kezére dőlve alszik…
Alfred: Látom… ismerős… nem lehet, hogy láttam már… Csak nem Mark?
Abel: De bizony! Na, ő a színvonal…
Alfred: De Mark remek színész volt…
Abel: Igen, volt! Míg egyszer részegen el nem törte mindkét lábát… az óta is sántít, és rövid ideig képes csak talpon maradni. Pár évig még kapott kisebb szerepeket, de hamar elfelejtették. Elkezdett lecsúszni. Ma már csak itt híresség. És minden nap részeg…
Alfred: Ez borzasztó…
Abel: Tudod, mi a borzasztó? Hogy még én sem adok neki normális szerepet. Nézz rá! A hősszerelmest kellene játszania! És csak egy vacak rezonőr, a tolókocsis, öreg tábornok…
Alfred: Hm.. És ki a bonviván?
Abel: Látod azt a fess fiatalembert? Ő Peter. Állítólag alvilági kapcsolatai vannak, azért van sok pénze. Nem tudom, hogy igaz-e,(nevetve)  de én jó kis vagyonnal tartozom neki. Eddig még sosem fenyegetett meg, úgyhogy nem hiszem, hogy rosszfiú lenne… egyébként is, ki hallott már amatőr színjátszó gengszterről?! Ugyan… Amúgy közepesen tehetséges. Kb annyira, mint én a rendezésben. Illünk egymáshoz. Bár igaz, ami igaz, a pénze illik a leginkább hozzám. Tulajdonképpen ő tartja fenn a társulatot…
Alfred: És az a fiatal fiú?
Abel: Norbert? Ő a mindenes… Az a vágya, hogy színházi ember legyen. Tehetséges, de ezt sosem fogom az orrára kötni. Bármit megcsinál. Ha kell, hajnali négykor még jelmezt varr, vagy díszletet fest. Addig könyörgött, míg kapott egy aprócska szerepet. Csak nehogy rájöjjön, mennyit ér, azonnal itt hagyna. Bár hozzám köti a szerződése, amit nem bonthat fel egyoldalúan…
Alfred: Nem mondhatni, hogy szépen bánsz vele.
Abel: Ugyan már, drága barátom… ez nem a profik világa.
Alfred: Akkor kiké?
Abel:  Az enyém…. csakis az enyém! (megköszörüli a torkát, fennhangon) Hölgyeim és uraim, egy kis figyelmet! Bemutatnám a barátomat, akiről már annyit meséltem!
Alfred: Szólítsanak nyugodtan a keresztnevemen, Alfrednak.
Dora: (kacéran) Üdv, Alfred!
Peter:  Jó, hogy eljött végre közénk!
Robert:  Megnézi a próbát?
Alfred: Nos…
Abel: (közbevágva) Sokkal többet is tesz! Elmondod, vagy én mondjam?
Alfred: Csak nyugodtan…
Abel: Alfred barátom, aki egy nagy, és neves színház rendezője, mint tudjátok, felajánlotta, hogy nem csak egyszerűen segít nekünk… de a jövő hétvégét a vidéki házában tölthetjük egy három napos próbával! Nem csak a házat, adja, és az oda utunkat biztosítja, de segít összeállítani a jeleneteket is!
(általános, elégedett morajlás)
Peter: Nagyszerű!
Emma: Ez igazán remek hír!
Mark: Jah… fél-profizmus, mi?
Norbert: Csodálatos! Nem lehetünk eléggé hálásak!
Alfred: Kérem önöket… úgy készüljenek, hogy a ház meglehetősen messze van az utolsó lakott településtől is, több tíz kilométernyi séta a hegyről lefelé, majd ugyanannyi visszafelé, így nemigen lesz módunkban mást beszerezni, mint amit magunkkal viszünk. Gondoljanak erre csomagolás közben!




Második jelenet
Dora: Csodálatos ez a ház!
Alfred: Köszönöm, nagyon köszönöm. Mindjárt körbevezetek mindenkit. (hangosabban) Az ételt vigyék a konyhába, köszönöm! Hölgyek, urak! A kocsik pillanatokon belül magunkra hagynak minket, és akkor vasárnap délutánig senki nem jön ide, telefon nincs… minden körzeten kívül esünk, így aki távozni akar, vagy elfelejtett valamit, az hosszú sétára számíthat…
Abel: Remek, remek… akkor senki nem zavar majd minket!
Erik: De… úgy hallottam, hogy hatalmas vihar közeleg… Biztonságban leszünk?
Alfred: Nincs ok aggodalomra. Bár a ház kissé régies, de teljességgel biztonságos. Egy gróf építtette a tizenkilencedik században, aztán a családom megvette. Épp elég nagy, hogy kényelmesen elférjünk. A hálókat az emeleten találják, itt a lépcsőn fel. Az alsó szinten van a többi helyiség, hátul a konyha, az étkező, erre a szalon, ami elég nagy, hogy berendezzünk egy kisebb próbatermet.
Abel: Igen, olvasópróba egy óra múlva!
(általános elégedetlenség)
Peter: Ilyen hamar?
Mark: Egy óra alatt fel se érek az emeletre…
Alfred: Igaz is… Önnek felajánlhatok itt, lent egy szobát. Igaz, nem olyan nagy, mint a fentiek, de úgy vélem, nem lesz oka panaszra. A régi dolgozóban rendkívül kényelmes a kanapé, magam is többször aludtam már rajta.
Mark: Köszönöm. Azt hiszem, jobban járok, ha én lent maradok…
Dora: (visszaérkezik) Csodás a kilátás! Nem is gondoltam, hogy ennyire magasan vagyunk!
Alfred: Igen, a jobb oldali szobák hátra néznek, a ház mögött egy kisebb szakadék van… elég mély.
Erik: Szakadék? Nem azt mondta, hogy biztonságos?!
Alfred: Nyugodjon meg… a házat szándékosan építették így… Sosem okozott bajt.
Robert: Ne aggódjon! Válasszon a másik oldalról szobát.
Peter: Nem tudom, ki hogy van vele, de én próba előtt ennék valamit!
Dora: Remek ötlet, majd éhen halok!
Norbert: Valóban, hosszú volt az út idáig…
Abel: Jól, van, jól van! Értek a szóból…
Alfred: Akkor talán mindenki pakoljon ki be kényelmesen, és frissítse fel magát, aztán pedig találkozunk idelent!
Dora: (távozóban) Az enyém jobbról az első szoba!
Alfred: (kajánul) Ezt se nekem mondta…
Abel: Ehh, de mit érek vele, mikor én Emma szobájába szeretnék bejutni…. Ezek a nők…
Alfred: Úgy látom, nem sok minden változott. Régen is hamar meguntad őket, és nehezen sikerült megszabadulnod tőlük…
Abel: Uramisten, ne is mondd! Emlékszel arra a kis szőkére, aki mindenáron el akarta vetetni magát? Azt hittem, sosem szabadulok meg tőle... Dora se lesz könnyű eset.
Alfred: Láthatóan fogalma sincs a helyzet állásáról…
Abel: De te… te levehetnéd a terhet a vállamról. Ha azt hinné, hogy van esélye szerephez jutni általa, biztosan veled törődne inkább, és nem velem.
Alfred: Ebben én nem veszek részt! Az ilyen problémáidat oldd meg magad!




Harmadik jelenet

A háttérben halk zene, beszélgetés, tányér- és pohárcsörgés
Abel: Nem is gondoltam, hogy a mi Norbertünk még főzni is tud!
Dora: És hogy!
Peter: Királyi lakoma volt, kedves barátom!
Alfred: Azt hiszem, mindannyiunk nevében mondhatom, hogy köszönjük!
Mark: Akkor igyunk Norbertre!
Mind: Norbertre!
Mark: És a házigazdára!
Mind: A házigazdára!
Mark: És arra, hogy mind itt vagyunk!
Norbert: A darabra!
Mind: A darabra!
Mark: És igyunk, csak mert más nem éri meg…
Dora: Ne légy már ilyen lehangoló, kedves Mark…
Mark: Az élet a lehangoló, szépséges hölgyeim.. Én csupán emlékeztetem rá azokat, akik elfelejtik…
Emma: Kérem, Mark, érezze jól magát ma este velünk. Felejtse el a gondokat erre a néhány napra.
Dörgés odakint, majd esőkopogás
Abel: Megjött a vihar. Jól vagy  Erik? Nagyon elsápadtál…
Erik: Jól… csak hát… mégiscsak egy erdő közepén ülünk, távol mindentől, egy hegy tetején.
Alfred: Nem nevezném hegynek, inkább csak egy kisebb domb…
Újabb dörgés
Dora: Uh! (zavartan felnevet) Tessék, megijedek, akár egy kislány…
Peter: Csak nem félsz a vihartól, szépségem?
Dora: nem… éppen csak…
Abel: Még hogy a vihartól… itt a vihartól kell a legkevésbé félni. Alfred, miért nem mesélsz nekik a ház szelleméről?
Erik: (felcsuklik) Szellem?! Itt?
Robert: Nyugodjon meg, csak nem hisz az effélékben?
Erik: Nem, nem hinném… én csupán…
Dora: Saját szelleme van a háznak? Milyen izgalmas!
Alfred: Bizony!
Dora: Mesélje el a történetet! Kérem!
Peter: Úgy van, mesélje!
Abel: Rajta…
Alfred: Nos… A gróf, aki a házat építette, állítólag rendkívül nagyvonalú volt, de önző, és kegyetlen zsarnok. Úgy vélte pénzen minden megvásárolható. Az emberek, és az érzelmek is. Ezt a házat a lánya születése után építette a feleségének, ajándék képen. Bár gáláns gesztus, ez volt érzelmeinek minden megnyilvánulása. Míg az asszony gyengélkedett, ő könnyű nőcskékkel múlatta az időt, és nem is csinált titkot belőle. Aztán az asszony meghalt, és hogy volt-e ebben része a férjének, senki nem tudta biztosan, csak suttogások keltek szárnyra.
Robert: Feltételezem igen. Ha másképp nem, a bánat által, amit neki okozott.
Abel:A bánat képes lenne ölni?
Alfred: Ezer és ezer módon.
Erik: Az egyik legkegyetlenebb gyilkos…
Dora: (rosszallóan) De uraim… Így sosem tudjuk meg a szellem titkát!
Alfred: (titokzatosan) Az asszony állítólag levelet hagyott hátra a leányának, aki nem bonthatta fel azt, csak a nagykorúsága elérkeztével. Addigra azonban menyasszony volt. A férjet atyja szemelte ki számára, és bár a leány könyörgött, apja hajthatatlan maradt, a lánynak, Evanak hozzá kellett volna mennie egyik kártyapartneréhez egy adósság rendezéseként. (rövid hatásszünetet tart)
Emma: Mi történt aztán?
Alfred: A lány születésnapján fogadást tartottak. Ezer gyertya, száz üveg pezsgő, vendégek tucatjai. Eva elbűvölő volt, de rendkívül szomorú, és bizonnyal teljességgel magányos. Amikor visszavonult a levél várta az asztalon. A borítékot, melyben tíz éve várta, hogy felbontsák, megtalálták…
Erik: (remegő hangon) Mi történt?!
Alfred: Borzalmas sikoly szakította félbe az estélyt. A lány, mint egy őrült rohant ki a szobájából, kezében a levéllel. Holtsápadt volt, a haja csapzott, arcán a félelem jelei. Vádlón az apjára mutatott, azt kiabálta, hogy ő az oka mindennek, és elpusztít mindent maga körül. Ezután felmászott a ház tetejére. A vendégek kirohantak, a bátrabbak utána, és próbálták lebeszélni róla… épp ilyen kegyetlen idő volt, mint most… Szakadt az eső, és vadul villámlott, az ég… (dörgés szakítja félbe a mondatot)
Ijedt nevetgélés.
Dora: Alfred, ön szörnyen gonosz ember! A szívbajt hozza ránk!
Mark: Igen hatásos volt… Erre iszom!
Emma: A lány lezuhant?
Alfred: Igen. És halálra zúzta magát a sziklákon.
Norbert: Akkor tehát ő a kísértet?
Alfred: Ezt nem tudják bizonyosan.
Erik: Hogy érti?
Alfred: A két nő rendkívül hasonlított, ami nem meglepő, minthogy anya, és leánya. Így akik később látták, vagy látni vélték a kísértetet, azok nem tudták bizonyosan, melyikük is tért vissza. Mindazonáltal furcsa dolgok kezdtek történni a házban, melyek célpontja leginkább a gróf, és annak társasága volt. Ha nem volt itt, csupán csendesen megjelent néha az árny, majd eltűnt, esetleg végigsuhant a folyosón, vagy fény látszott egy-egy ablakban, de sosem történt semmi, ami ártott volna másoknak. De amikor feljött ide…a szellem dühöngött, és tombolt! Kisebb nagyobb balesetek történtek, de sosem a személyzettel, vagy a valóban ártatlanokkal. Végül a gróf egyre kevésbé érezte magáénak a házat, félt, hogy megbolondul, így lezáratta. A családom, mondhatom, remek áron jutott hozzá még a századfordulón, e szerencsétlen történet okán.
Nevetgélés.
Robert: És az ön családja?
Alfred: Ezt hogy érti?
Robert: Önök is találkoztak a szellemmel?
Alfred (lassan, és komolyan) Olykor igen. Anyám nagybátyja, mondhatom rémes ember volt. Ivott, kártyázott, hatalmas adósságokat csinált, amit aztán a családjának kellett megfizetnie. A tartozásait sosem egyenlítette ki, és egy alkalommal, amikor ezt szóba hozta, betörte az öccse orrát. Itt zuhant le a lépcsőn.
Halálos csend
Norbert: Meg…meghalt?
Alfred: (felnevetve) Nem, csupán eltörte a lábát, és a vállát. De többé nem jött ide. Soha.
Peter: És ön?
Alfred: Gyerekkoromban egyszer én is láttam a fátylas hölgyet elvonulni a felső szint folyosóján.
Dora: Valóban?
Alfred: (titokzatosan) Éjjel volt. Mindenki aludt. A konyhába akartam menni egy pohár tejért, és amikor kinyitottam az ajtót, felém jött a folyosón… (hatásszünet)
Dora: (remegő hangon) És mi történt?
Alfred: A kezét a fejemre tette, ahogy elment mellettem. Akár egy hideg fuvallat… és mintha felém súgta volna… légy jó, és igaz! Aztán…
Norbert: Aztán?!
Alfred: Aztán eltűnt (felnevet)
Abel: (nevetve) Ejj, öregem, sosem unod meg a jónépet ijesztgetni?! Ha hallották volna, micsoda rémes históriákkal dobta fel az unalmas estéket az iskolaévek alatt! Írónak kellett volna menned!
Nevetés
Peter: Ön nagy mókamester, Alfred!
Alfred: Igyekszem jó házigazdához méltóan szórakoztatni a vendégeket!
Nevetés, majd hirtelen egy nagy dörgés után néma csend
Dora: (rémülten) Mi történt?!
Robert: Úgy vélem, az áramellátás…
Peter: Nincs villany?
Alfred: Azonnal megnézem a generátort… Kérem, adna egy gyertyát?
Robert: Hogyne… Elkísérem!
Abel: Most már legalább tudom, hogy mi értelme a gyertyafénynek a vacsoránál…
Mérsékelt nevetés
Peter Nézzük a jó oldalát… szép hölgyek, gyertyafény, ódon, díszes ház, bálterem… lehetne ennél romantikusabb?
Mark: (morogva) Mi más…
Dörgés
Dora: (Felsikolt, majd zavartan felnevet) Elnézést… azt hiszem, nekem kicsit sok volt az izgalmakból…
Mark: Semmi gond, néhány pohárka visszahozza a bátorságot!
Alfred (visszaérve): Sajnos úgy tűnik, be kell érnünk gyertyákkal egy időre! Reggel megpróbálom megnézni, hátha tehetünk valamit az ügyben, de most semmi esély rá, hogy visszahozzuk az áramot.
Dora: Akkor itt maradunk a sötétben?
Alfred: Szerencsére rengeteg gyertyánk van, több száz, lent a pincében. Megkérem, hogy néhányan jöjjenek velem, és felhozunk egy adagot. Mindenki kap éjszakára, reggel pedig meglátjuk, mit tehetünk…




Negyedik jelenet

Alfred: Ön nem alszik, kisasszony?
Emma: Bocsánat. Én nem akartam senkinek az útjában lenni…
Alfred: (gyorsan közbevág) Szó sincs róla! Csak azt hittem, már mindenki nyugovóra tért.
Emma: Peter és Abel épp az előbb távoztak. Lassan én is megyek, csak szükségem volt egy kis…
Alfred: Időre?
Emma: Igen. (témát vált) Tetszik ez a ház. Régi, de mégis meleg. Családias.
Alfred: Igen, jó néhány szép emlék köt ide… és néhány kevésbé szép.
Emma: Azt hiszem, nem a házak azok, akik az emlékeket birtokolják. Kizárólag az emberek. Aki hisz, és bízik, aki képes megbocsátani, az széppé teheti a rossz dolgokat is.
Alfred: Úgy véli?
Emma: (suttogva) Remélem… (csend) Azt hiszem, ideje mennem.
Alfred: Kérem, Emma… várjon!
Emma: Parancsoljon…
Alfred: Ön… nagyon emlékeztet valakire.
Emma: Valóban?
Alfred: Nagyon. A tiszta nyíltsága, a kedvessége, az alázata…
Emma: Ilyennek lát?
Alfred: Kérem, Emma, a kedvemért, legyen nagyon óvatos!
Emma: Hogy érti?
Alfred: Tudom, hogy nincs hozzá semmi közöm… de… zárja magára az ajtót ma éjjel belülről!
Emma: Tessék?!
Alfred: Kérem… ha nem túl fáradt, üljön le egy percre… Ismertem egy lányt. Neki volt… a legkékebb szeme a világon, és a haja olyan volt, akár a búzakéve. Két, vastag fonott copfban hordta, és amikor kislány volt, minden délután, minden este, és minden reggel, amikor felébredt, az ablakával szembe álló fa madárfészkét leste, kikeltek-e a tojások, és nem esett-e baja valamelyiknek. Sírva kergette el a macskákat, ha kellett, mert arra gondolt, mi lesz a fiókákkal, ha nem óvja őket senki.
Emma: Igazán kedves teremtés lehetett.
Alfred: Annának hívták. Fiatal volt, tiszta, és üde, tele álmokkal, reménnyel, és szép, de egyszerű tervekkel, szerelemről, családról… ahogy a lányok többsége. Egy nap megismerkedett egy férfivel. Ez a férfi… akár csak a többi, azonnal a hatása alá került. Nem tudom, Anna mit látott benne. Sosem fogok rájönni, de ellentétben annyi más udvarlójával, ezt a férfit nem kosarazta ki. Napról napra közelebb került hozzá, és lassan beleszeretett. (csend)
Emma: Miért meséli el?
Alfred: (mintha nem hallotta volna a kérdést) A férfi is szerette Annát, de csak a maga módján. Úgy hiszem, jobban szerette a szépségét, a tökéletességét, az arcát, mint a lelkét. Egyre hevesebben udvarolt, egyre akaratosabban, és céltudatosabban. Megígért mindent, hogy célt érjen, házasságot, és családot, és egy nap…
Emma: Ne folytassa, kérem!
Alfred: Egy nap megkapta, amit akart.
Emma: (halkan suttogva) Borzasztó…
Alfred: A lány teherbe esett.
Emma: Istenem!
Alfred: A férfi meghátrált a felelősség elől, és mindazt, amit korábban ígért, az álmokat, a közös életről szőtt reményeket egy pillanat alatt szertezúzta. Anna szíve összetört.
Emma: (erőtlenül) Hagyja abba… kérem… nem akarom tudni!
Alfred: Nem fordulhatott máshoz, csakis a családjához. De nem azt kapta, amit remélt. Mindenki cserben hagyta, akiben bízott. Az apja szajhának nevezte, rosszéletűnek, és kikergette a házából. Nem csak a szívét törték össze, de a lelkét, is, elvették tőle az erejét, a túlélés egyetlen reményét…
Emma: (suttogva) Meg se merem kérdezni, mi történt vele…
Alfred: Meghalt.
Emma: Istenem…
Alfred: Hosszú ideig őrlődött, hogy mit tehet… végül megpróbálta elhajtani a magzatot.
Emma: Hogy… hogy lehetett képes erre?
Alfred: Senki nem volt, aki támogatta volna. Ha megszüli a gyermeket, az utcán kellett volna megkeresnie a pénzt, amivel eltartja magukat, egy szegényes lyukban nyomorogva, minden falatért megküzdve, télen fűtés nélkül… rettegve, és megszégyenülten, nap, nap után… Meg akart halni. A folyóba akarta ölni magát a gyermekkel együtt, de nem volt hozzá bátorsága.
Emma: Félte isten haragját?
Alfred: Talán. Mindenesetre azt gondolta, remélte, hogy ha megteszi, és elhajtja a gyermeket, az apja megbocsát, és ha mást nem, de legalább szolgálóként munkát kap valahol. Felkeresett egy orvost… De belehalt a beavatkozásba.
Rövid csend.
Emma: Miért? Miért mesélte el ezt nekem??
Alfred: Talán azért, mert annyira emlékeztet Annára. A mozdulatai, a pillantása, a remény csillanása a szemében…
Emma: Ne mondja ezt!
Alfred: … az ártatlansága, és kedvessége… És a gyengesége, mely a szeretet, és a remény kegyetlen keveréke.
Emma: Mit akar ezzel? Mondja meg! Mit?!
Alfred: Semmit… Csak annyit, hogy zárja be az ajtaját ma éjjel. És senkit ne engedjen be! Kívánom, hogy legyen szép az élete, és érje el mindazt, amiről álmodik… de ne kövessen el visszavonhatatlan hibát! (rövid csend) Magára hagyom! Pihenjen kellemesen, kisasszony!
Emma: Alfred!
Alfred: Igen?
Emma: Maga… maga volt a férfi a történetben?
Alfred: Nem.
Emma: (halkan) Maga… maga is szerette? Úgy beszél róla, mint aki szerette…
Alfred: Szerettem. De nem úgy, ahogy gondolja. Szerettem, ahogy húgát a báty. Ahogy istennőt egy halandó… Gyönyörű volt, és kedves… még egy olyan csúnya kisfiúval is, mint én. Az egyetlen, akivel megoszthattam gyerekkorom nyarait. Anna az unokatestvérem volt. Ha itthon lettem volna, amikor mindez történt, talán megakadályozhatom. De sajnos nem így volt. Vigyázzon magára Emma! És ha másért nem, az én kedvemért, és Anna emlékéért, tartsa zárva az ajtaját, míg itt van!




Ötödik jelenet

Norbert: Szívesen végszavazok önnek Dora kisasszony, amíg a többiek az első jelenetet próbálják…
Dora: Köszönöm, Norbert, de én inkább nézném, hogy dolgoznak a profik.
Mark: Azt hittem, Alfred csak besegít…
Norbert: Nem tudom, nekem inkább úgy tűnik, hogy, teljesen leiskolázza Abelt…
Abel: Mi ez a röhögcsélés ott hátul?! Inkább a szövegeteket tanulnátok!
Norbert: Elnézést!
Dora: Iszonyatosan fáradt vagyok… Ez az éjszaka… Szemhunyást sem aludtam.
Emma: Én sem…
Mark: Csak nem pizsamapartit rendeztek a hölgyek?
Dora: Dehogy… de valaki járkált a folyosón… hallottam a deszkák nyikorgását…. folyamatosan azt vártam rettegve, mikor lép át az ajtómon a kísértet…
Robert: Csak nem ijedt meg ennyire a történettől?
Dora: Magam sem gondoltam, míg egyedül nem maradtam a szobámban…
Emma: Én is… úgy éreztem nem vagyok egyedül…
Dora: Mintha figyelnének! Ugye? Nem őrültem meg…
Peter: De hölgyek…
Emma: Csak mi hallottuk?
Robert: Nem… nem csak önök… de számos egyszerűbb magyarázata is lehet annak, ha a fapadló reccsen.
Abel: És annak, ha egy arcot látsz benézni az ablakon? A szakadék fölötti oldalon…
Peter: Micsoda?!
Dora: Ne rémisztgess! Hogy töltsek el itt még egy éjszakát?!
Robert: Jól megnézte azt az arcot?
Abel: Csak egy pillanatra láttam…
Mark: Vagy látni vélted. Késő éjjel, kísértettörténet után, egy csak gyertyával megvilágított szobában, annyi pohár alkohol hatása alatt…
Abel: Na persze… ebben szakértő vagy.
Alfred: (próbálja oldani a feszültséget) Ha sejtettem volna, hogy ekkora hatása lesz a történetnek, egy szót sem szólok róla.
Robert: Ön jól aludt?
Alfred: Semmi sem zavart meg. A régi házak gyakran reccsennek, egészen nagyokat is, ahogy a fa változik az idővel…
Peter: Ne oktasson ki! Amit én láttam, azt nem a fa okozta! És nem is az ital!
Dora: Mit láttál?
Peter: Gyertyafényt… az egyik üres szobában.
Emma: Jesszusom!
Alfred: Nyugodjanak meg! Ez csak egy családi legenda!
Dora: De… tegnap azt mondta, hogy látta a szellemet!
Alfred: Kisfiú voltam, élénk képzelettel, lehet, hogy csupán álmodtam… de ha ezt mondom tegnap este, kevésbé érdekes a történet! Kérem, nyugodjanak meg! Nincs semmiféle szellem, akitől tartaniuk kellene!
Erik: (kiabálva) Abel! Abel!
Abel: Na… megjött…
Erik: (habogva az idegességtől) Mégis… hogy… hogy képzeled ezt?! (papírcsörgés) Mit képzelsz… hogy gondoltad?! Teljesen tönkretetted!! Felcserélted a jeleneteket! Létfontosságú mondatokat húztál ki!
Abel: Ühüm… te, Erik, mondd már meg, hogy mitől létfontosságú az, hogy: „Amint belefeledkezem kobaltkék szemeid óceánjába, elszédülök, és úgy érzem, lebegek, akár egy angyal, ég és föld között, csapongva vágy, és kötelesség közt, míg csak el nem veszek teljesen, vagy le nem zuhanok…”
Erik: (felháborodva) Ez… ez visszaadja a karakter jellemét, és megmutatja, mit is érez valójában… ha kihúzod ezeket a mondatokat, semmi jellemük nem lesz a szereplőknek! Ócska, használhatatlan sablonokat kapsz!
Abel: Viszont talán a közönség is megérti a szöveget…
Erik: (dühösen) Micsoda?! Azt akarod mondani, hogy az én szövegem nem érthető?!
Abel: (kifakadva) A szöveged borzalom! Ha nem kellene minden energiámmal arra összpontosítanom, hogy megértsem, elaludnék rajta, annyira unalmas! Azt hiszed, karaktereket alkotsz, pedig csak egy giccses szenvelgést próbálsz  elviselhetővé tenni, sikertelenül!
Norbert: (döbbenten) Abel…
Abel: (folytatja) Nem tudom, ki volt az, aki elhitette veled, hogy használható, amiket firkálgatsz, de nálad is nagyobb barom lehetett!
Robert: De Abel! Mégis miket…
Alfred: De uraim…
Peter: Mit művelsz, Abel?!
Erik: Kikérem magamnak! Pont te… te, aki eddig az egekig magasztaltál… te… álszent, hazug senkiházi… te….
Dora: Nyugodj meg, Erik… Abel, megőrültél?!
Abel: Most elrohansz? Nem tetszik a valóság?
Erik: (távozóban) Dögölj meg!
Norbert: Megpróbálom megnyugtatni, és visszahozni…
Abel: Te meg aztán… mi a fenének? Jól van, rohanj csak, rád sincs szükség! Senkire nincs szükség!
Döbbent csend
Alfred: Hölgyeim, és uraim, tartsunk egy kis szünetet!
Abel: Szünetet?! Szünetet?! Miért nem zavarsz haza mindenkit?? Ezekért felkelni se érdemes! Nézz rájuk! Arra is képtelenek, hogy ezt az egyszerű szart megtanulják!
Peter: Mégis mit képzelsz…
Abel: Mit képzelek? Hogy én mit képzelek? Mit képzelsz te, kedves barátom?! Ha nem vetted volna meg kilóra a színházat, sosem léphetnél színpadra! Semmi keresnivalód a deszkákon!
Dora: Fejezd be, Abel!
Abel: Te csak hallgass! Ha nem lennél hajlandó akár kombinében is megjelenni a színpadon, azt hiszed, hogy bárki megnézne?!
Mark: Éppen te beszélsz??
Abel: Na, csakhogy kihúztad a fejed a pohárból! Nézz magadra! Valaha jó voltál! Most bűzlesz az alkoholtól!
Mark: Ezt jobb lenne, ha nem feszegetnéd…
Abel: Semmit nem érsz! Egyikőtök se! Egy sincs köztetek, aki megérné a rátok fordított időt, és energiát! Fogjátok fel végre! Tehetségtelenek vagytok!
Robert: Nem beszélhet így emberekkel!
Abel: Épp maga mondja?! Maga, Robert, aki arra se méltatja a csapatot, hogy akár egyszer is megkérdezze a másikat, „hogy vagy mindig”?! Maga?! Aki annyira pocsék, hogy túltesz mindegyiken??
Alfred: Abel! Azonnal fejezd ezt be!
Abel: Befejezem… be én… befejezem az egészet! Lemondom a fellépést, és feloszlatom a társulatot. Mint választott elnök, megtehetem! Aztán ha még lesz kedvük szórakozni, kezdhetik előröl! (távozóban) Elegem van az egészből! Mindannyiukból…
Döbbent csend
Peter: Ez megőrült…
Dora: Mi történhetett vele?
Norbert: (visszatérőben) Eriket nem tudom megbékíteni… Abel?
Robert: (csendesen) Visszavonult.
Emma: Nem értem… hogy fordulhat ki valaki ennyire önmagából?
Alfred: Talán a kialvatlanság. Olykor mondat olyasmit az emberekkel, amit nem gondolnak komolyan. Meglátják, egy-két órán belül visszajön, és úgy tesz majd, mintha semmi nem történt volna.
Peter: Lehet… de mi képesek leszünk-e úgy tenni?
Emma: Nagyon csúnyán beszélt velünk. Mindenkit mélyen megbántott.
Alfred: Úgy viselkedett, mint egy hisztis primadonna. Ha mi komolyan vennénk az ilyesmit, sosem lenne egyetlen előadás sem a színházakban. Engedjék el a fülük mellett. Tartsunk egy olvasópróbát, amíg Abel visszajön. Ha szeretnék, addig megosztok önökkel néhány ötletet…



Hatodik jelenet

Alfred: Ön kitűnően dolgozik. És úgy látom, a színpadon se lenne tehetségtelen.
Norbert: Komolyan gondolja?
Alfred: Persze hiányzik a rutin, és rengeteg mindent kellene még megtanulnia, mozgást, beszédet, artikulációt, de ritkán láttam ilyen átváltozást, és efféle tüzet. Nem lenne kedve az előadás után főnököt cserélni? Jól jönne egy magához hasonló asszisztens a csapatomban. Aztán a többit meglátjuk.
Norbert: Ezt… ezt komolyan mondja?!
Alfred: A legkomolyabban! Ön tehetséges, elszánt, és megérdemel egy esélyt!
Norbert: Hihetetlen, hogy ön… így látja… ez… számomra…
Alfred: Persze nem ígérek rögtön színpadot… de ki tudja, még az is lehet, hogy a végén a másik oldalon találja meg a számításait!
Norbert: Ez hatalmas lehetőség!
Alfred: Jól látja. Mi óta is dolgozik Abel mellett?
Norbert: Lassan… öt éve.
Alfred: Az bizony nem kis idő. Itt lenne az ideje, hogy komolyabb kihívásokkal szembesüljön.
Norbert: De… Abel… mindig azt mondta…
Alfred: Mit? Hogy tehetségtelen? Hogy nem viszi semmire?
Norbert: Igen!
Alfred: Hogy csak szánalomból alkalmazza magát, és nem talál még egy bolondot, aki mellett ilyen munkát kap?
Norbert: Igen! Honnan tudja?!
Alfred: Ismerem én jól… mindig is így bánt a nála jobbakkal… Nézze, barátom, nem kívánok semmi mást öntől, minthogy gondolja át, és ha vége a versenynek, döntsön a szíve szerint.
Norbert: (hálásan) Úgy lesz! Úgy lesz!
Mark: Hát itt meg mi folyik?
Norbert: Semmi, semmi… köszönöm… azt hiszem, megnézem, hogy Erik jobban van-e már…
Alfred: (rövid szünet után) Hát, nem könnyű visszaállítani a hangulatot az ebéd utáni hajcihő után…
Mark: Azért látom, próbálkozol…
Alfred: Értelmetlen volna hagyni, hogy mindenki magába zárkózva ücsörögjön a szobájában a szakadó esőt bámulva…
Mark: Pedig az elmúlt pár órában nem nagyon csinálunk mást…
Alfred: Szomorú… Pedig minden adott lett volna a jó munkához.
Mark: Miért?
Alfred: Miért?? Mit miért? Nem értem a kérdést.
Mark: Miért csinálod ezt? Te jó vagy. Igazán jó. Még aktív koromban sem remélhettem, hogy veled dolgozhatok… miért pátyolgatod ezt az ovis bandát?
Alfred: Talán szórakoztat…
Mark: Azt nem hiszem… Áh, Dora… jó, hogy jössz, szórakoztasd légy szíves helyettem a házigazdát, van egy kis dolgom.
Dora: Ezer örömmel. (rövid csend) Megállíthatatlanul ömlik az eső.
Alfred: Igen, szokatlan ilyenkor.
Dora: Igazán szép öntől, hogy segíteni próbált. Azzal is, hogy idehozott minket, és délben, hogy csitította Abelt…
Alfred: Kevés sikerrel. Igazságtalan volt. Nem lett volna szabad ilyesmiket mondania.
Dora: (felnevet) Ugyan… igaza van. Semmit nem érünk. Nincs esélyünk a versenyen.
Alfred: Ne mondjon ilyet! A lehetőség ott van, csak meg kell ragadni. Ha úgy is érzi, hogy nem elég jó, nem hagyhatja, hogy bárki más ezt mondja magáról!
Dora: (elmélázva) Talán… de mit számít? Tudja, hogy eddig kik ültek a nézőtéren? Csak a rokonok, és az ismerősök. Gondolja, hogy ez valaha másként lesz?
Alfred: Miért áll akkor színpadra?
Dora: Tessék?
Alfred: Amikor kilép a színpadra, mit érez? Miért teszi? Miért megy munka után próbálni, és miért tanulja a szöveget éjjel?
Dora: Az egy másik világ. És ha tapsolnak… ha csak kevesen is… de mégis csak tapsolnak… az maga a csoda.
Mark: Hm, ezért nem lesz belőled valódi színész soha.
Dora: Hogy mondod??
Mark: Nem érdekes… tíz perc múlva próba a szalonban. Mindenkit összeszedtem. Legalább annyi időre próbáljuk meg félretenni a duzzogást, amíg összerakjuk azt a pár jelenetet, ami még hiányzik. Alfred… ha megkérlek, ezúttal játszd a súgót…



Hetedik jelenet

Robert: (szavalva) És óh… óh borzalomnak véres lángjai… (kizökkenve) nem… nem… (ismét szavalva) borzalomnak kénköves lángjai… (sóhajt) ez az egyetlen monológom, és képtelen vagyok megtanulni…
Borzalmas sikoltás
Robert: Mi az?!
Matatás, zárnyitás, csend. Ajtónyikordulás
Dora: (suttogva) Van itt valaki?
Peter: Ki az?
Norbert: Ti is hallottátok?
Peter: Valaki hozzon egy gyertyát!
Emma: Mi volt ez a hang?
Robert: Halálsikoly.
Dora: (reszkető hangon) Ne mondjon ilyet!
Peter: De hát ha az…
Emma: Talán csak megijedt valaki…
Dora: A kísértet! Biztosan a kísértet!
Alfred: Maguk is hallották? Honnan jött?
Robert: Valamelyik szobából.
Norbert: De melyikből?
Nyikorgás
Mark: Hé, mi az ördög folyik itt fenn? Nem olyan könnyű felmászni ide, emberek!
Norbert: Azonnal segítek!
Robert: Ki hiányzik?
Peter: Abel… és Erik.
Robert: A szobáikat! Most!
Dörömbölés
Peter: Abel!
Norbert: Erik! Erik, nyissa ki!
Emma: Nem felelnek… Egyik sem!
Dora: A kísértet! Elvitte őket a kísértet!
Alfred: Ugyan már! Nincs semmilyen kísértet! Engedjen! Erik! Erik, nyissa ki!
Peter: Várjon, betöröm!
Alfred: Ne!
Hangos reccsenés ezzel egy időben
Alfred: Van pótkulcs…
Peter: Erik!
Norbert: Erik, ébredjen!
Dora: Ó, hálaistennek!
Mark: Ember, maga süket?!
Erik: (értetlenül) Mit keresnek a szobámban?!
Robert: Maga nem hallotta?
Norbert: Ah… füldugó…
Erik: Igen… szükségem volt egy nyugodt éjszakára… Mit csinálnak itt??
Robert: Abel!
Peter: Abel, nyisd ki!
Norbert: Abel!
Emma: Istenem, segíts!
Dora: (hisztérikusan) A kísértet! A kísértet eljött!
Norbert: Valaki pofozza fel…
Peter: Hol az a kulcs? Vagy betöröm…
Alfred: Itt… itt van, hozom!
Robert: Adja ide!
Dora: Jesszusom!
csend, szélsüvítés
Norbert: (suttogva) Nincs itt…
Dora: (továbbra is hisztérikusan) Az ablak! Nézzék az ablakot!
Felhördülés, suttogás
Robert: Kitört…
Alfred: Úristen…
Peter: Valaki… valaki nézze meg…
Robert: Majd én!
Mark: Lát valamit?
Robert: Semmit. Szakad az eső, és teljes a sötétség…
Alfred: Nincs az alsó szinten?
Mark: Nincs. Onnan jöttem, nem volt lent senki.
Emma: Úristen, csak nem gondolják…
Peter: Miért, maga mit gondol?!
Dora: Megölte… megölte a kísértet…




Nyolcadik jelenet

Robert: Kérem, üljenek le! Őrizzék meg a nyugalmukat!
Dora: (suttogva) Uramisten…
Mark: Azt hiszem, iszom egyet…
Alfred: Ez borzasztó…
Peter: Értesítenünk kell a rendőrséget…
Norbert: De hogyan?
Alfred: Lehetetlen lejutni a hegyről!
Peter: Ez biztos?
Alfred: Teljes a sötétség… az út csúszik, szakad az eső, és még fényes nappal is veszélyes lenne a sár, és földcsuszamlások miatt, nemhogy vaksötétben. Öngyilkosság.
Robert: Ezek szerint meg kell várnunk, amíg értünk jönnek… holnap délben.
Dora: Addig itt kell maradnunk??
Robert: Attól tartok.
Dora: A kísértettel, és a halottal egy házban?!
Mark: Ha pontosak akarunk lenni, Abel a szakadékban van, nem a házban!
Robert: Ellenben a gyilkosa köztünk lehet.
Norbert: Hogy mondja?!
Erik: Gyilkos?! Honnan veszi, hogy gyilkosság?! Lehetett öngyilkosság is!
Peter: Az öngyilkosok általában kinyitják az ablakot.
Norbert: Baleset?
Robert: Nem teljesen kizárható. De ebben a sötétben értelmetlen nyomokat keresni. Meg kell várjuk a reggelt.
Peter: Nyomokat?! Kinek képzeli magát? Még hogy nyomokat…
Robert: Az ablakon beáramló eső minden nyomot elmoshat, valamivel be kellene fedni azt a részt, amennyire csak lehet.
Mark: A halottért ne másszunk le a szakadékba?!
Robert: Nem, azt hiszem, azt mellőzhetjük…
Emma: Istenem… segíts rajtunk uram! Kérlek téged…
Peter: Ugye most nem kezdesz el itt imádkozni?!
Robert: Kérem… nyugodjanak meg! Ha elharapódznak az indulatok, komoly baj is történhet. Ne felejtsük el, hogy jó esély van rá, hogy Abelt valaki közülünk ölte meg.
Alfred: Közülünk?!
Robert: Lehetségesnek tartja, hogy kívülről osont be valaki?
Alfred: Ahogy lemenni lehetetlen, úgy feljönni is. És ha valaki kintről bejött volna, annak mindenképp látnánk a nyomát…
Mark. És ha kulccsal jött?
Peter: A lábnyomát… a sarat, amint kintről hozott, lángész!
Robert: Van arra esély, hogy valaki, aki előttünk, vagy velünk együtt érkezett, itt bujkál az óta is?
Alfred: Nem hinném, bejártuk a ház egészét… még a pincében is voltunk gyertyákért… de persze nem kizárható…
Robert: Ha pedig nem kintről jött a gyilkos, akkor köztünk van…
döbbent csend
Norbert: Lehetetlen…
Robert: Lehetetlen?
Peter: Mi mind ismerjük egymást! Bízunk egymásban! Egyikünk sem lenne képes…
Robert: Valóban?! Ismerjük egymást?
Dora: Őt… Őt nem…
Alfred: De kisasszony…
Peter: Így van… Maga! Maga idegen!
Alfred: És komolyan úgy gondolják, hogy ennyi embert felhozok a házamba, ha meg akarok ölni valakit?!
Erik: Talán hirtelen ötlet volt… vagy nem is akarta megölni, csak véletlen…
Alfred: Elég! Elég legyen ebből! Szépen itt maradunk mind! Megvárjuk, amíg ideér a segítség, és addig nem mozdulunk. Ha gyilkos is van köztünk, nem árthat nekünk, ha mind együtt vagyunk!
Dora: És ha a kísértet volt az?
Peter: Hallgass már, hülye liba! Nincs semmilyen kísértet!
Dora: A kísértet bosszút áll a rossz embereken! Talán… talán Abel felbosszantotta…
Robert: Vagy valaki nagyon szeretne a kísértet mögé rejtőzni. Csak egy a baj, hölgyeim, és uraim. A szellemek többnyire áttetszőek… és könnyen meglátni, mi is van mögöttük…
Peter: (rövid csend után) Ne bölcselkedjen már, irtó rosszul áll önnek, öregem!
Mark: Azt hiszem, jobb, ha mindenkinek töltök…
Robert: Jó lenne, ha összeszednénk, hogy ki hol volt a sikoltás pillanatában, és mit csinált…
Peter: Már elnézést, hogy közbeszólok… de milyen jogon is kérdezget minket?
Robert: (sóhajtva) Rendőr vagyok. Nyomozó. Itt az igazolványom. Nem akartam, hogy tudják, mert féltem, hogy akkor nem fogadnak be… sokakból vált ki ellenérzést… de a jelen körülmények…
Peter: Szóval rendőr, mi? Remélem rendőrnek jobb, mint színésznek…
Robert: Nos… Ön úgy tünteti fel magát, mint egy nagyvilági rosszfiú. Szeret erőteljesnek tűnni, villog a vagyonával, ha csak teheti, mutogatja, mennyi pénze van. De az igazság az, hogy az anyja lánykori nevét viseli, hogy ne tudják az emberek, hogy az apja az egyik legnagyobb üzleti figura, és valójában soha nem dolgozott meg a vagyonért, amit elszór. A rosszfiúkhoz pedig annyi köze sincs, hogy tartozzon nekik… Menjünk tovább? Maga, Dora kisasszony, férfi parfümöt locsol magára indulás előtt, hogy azt higgyék, a szeretője illatát érzik. Bár minden héten más nevet említ, az illat ugyanaz. Azt állítja, hogy sanzonénekes, de csupán felszolgáló a bárban. Látszik a tartásán, és azon, ahogy a poharat fogja, nem is beszélve arról, mennyi gondja volt a mikrofonnal az egyik próbán…
Dora: (felháborodva) Milyen jogon…
Robert: Ezen kívül Abel becsapta. Elcsábította, és megalázta. Kihasználta, és megbántotta.
Dora: Azt hiszi, mindent tud?!
Robert: Bár úgy tesz, mintha cseppet sem érdekelné, az elmúlt hónapokban többször is kisírt szemmel jött próbára, és a smink csak kevéssé tudta leplezni. A féltékenység, és a megbántottság mindig is jó indíték volt a gyilkosságra.
Dora: Ne merészelje…
Robert: Maga, Norbert… maga a tökéletes beosztott… Maga szó nélkül tűri, hogy megalázzák, megcsinálja a legpiszkosabb munkát is, ha kell, a wc-t is kipucolja Abel után… de amikor a próbaterem mögött cigarettázik, a csikket a plakáton az ő nevén nyomja el. Minden alkalommal. Már nem maradt ép betű…
Norbert: Ez csak…
Robert: Ha jól tudom, a rendező úr valódi színházi munkát kínált önnek. De Abelhez köti a szerződése. Ha ő nem írja alá, nem szabadul egykönnyen. Fuccs az álmainak. És nem úgy ismerjük Abelt, mint aki jótékonykodik. Hallottam magukat este veszekedni, lefekvés előtt.
Norbert: Igen, de én csak…
Robert: Erik, magáról szót sem kell ejtenem, azt hiszem. Mindig is arra vágyott, hogy elismerjék, de Abel csak azért foglalkoztatja, mert tartozik magának. És mindannyian tudjuk, mennyire dühítette, amikor átírta a darabját. Talán ez a sértett büszkeség még most is munkál önben?
Erik: Honnan… honnan tud…
Robert: Ha az ember nyitva tartja a szemét, egészen apró jelekből is képes olvasni. Egy eltépett boríték, hangulatváltozások, apróságok… A megalázottak ereje mindig megsokszorozódik…
Mark: Erre iszom…
Robert: Ó, igen… Maga, Mark… maga, és az ital… és a baleset… tudják ki vezette a kocsi, amikor az a fának szalad? Nem csupán Mark barátunk volt részeg aznap este…
Mark: Barátja magának a hóhér…
Robert: Azt gondolták, milyen rendes dolog Abeltől, hogy segíti a rokkant régi barátot… de valójában ő tehet róla, hogy Mark elvesztette az életét, a hírnevét, a karrierjét… mindent!
Emma: Iszonyú… iszonyú dolgokat mond!
Robert: Igen, kisasszony. De ez az igazság! A világ mocskos, bármennyire is nem szeretné látni! És ha már itt tartunk… Ön se maradjon ki!
Emma: Ne… kérem ne!
Robert: Ön, akit hónapok óta ostromol a szépreményű Casanova… Ön őrlődik kedvesem. Őrlődik a vágy, és a kötelesség közt!
Emma: Kérem, hagyja abba!
Robert: Mindennél jobban vágyik a színpadra. Olyan átéléssel játszik, hogy a legjobbak közt lehetne, de arra se képes, hogy bocsánatkérés nélkül átsétáljon egy szobán… rettenetes gyerekkora lehetett... Ön menekül… és nyugalmat talált, mindaddig, míg nem jött közénk. Most pedig választania kellett volna a biztonságos nyugalom, és a színpad világa közt. A kettőt nem tarthatja fenn…
Peter: Miről beszél?
Robert: Emma kisasszony azt mondta, ápolónő… és valóban az is… csak nem tette hozzá, hogy a szent Ágnes rend novíciájaként. Ha felszentelik, nincs színház… de ha megadja magát, és enged Abel csábításának… vagy már meg is történt? Esetleg erőszakosabb volt, mint máskor?!
Alfred: Azonnal fejezze be!
Robert: És ön?
Alfred: Én? Most én jövök? Rólam vajon mit tud elmondani? Alig ismer néhány napja, halljuk… legalább addig is velem foglalkozik, és nem a többiekkel!
Robert: Micsoda önfeláldozó kedvesség… de hát eddig is ezt láttuk magától, nem? Kedvességet… jóindulatot, nagylelkűséget… Idehívott minket a házába, ingyen, fizette az utunkat, és még a kis társulatunknak is segít. Olyan komoly tanácsokat ad, amikről nem is álmodhattunk, sőt, néhányunk előtt felcsillantotta a reményt is, ami a jövőt, és az álmokat illeti…
Peter: Mi ebben a rossz?
Robert: Ebben? Semmi… Sőt…
Norbert: Akkor mit akart ezzel az egésszel??
Robert: Az okot nem tudom… de ön, Alfred valamiért kifejezetten gyűlölte Abelt.
Dora: Micsoda??
Erik: Elment az esze?!
Robert: Gyűlölte. Láttam a tekintetében. Nézzék… tudom, hogy nem vagyok valami jó előadó… de a munkámban az egyik legjobb vagyok. Ha nem is tudom leutánozni az emberi érzéseket, felismerem őket. És Alfred…
Alfred: Így igaz. Cseppet sem kedveltem Abelt! Sőt!
Norbert: Micsoda?!
Peter: Hogyan?!
Erik: És még be is vallja??
Alfred: Miért tagadnám?
Mark: De miért….?
Alfred: Miért gyűlöltem?
Robert: Nem… miért tett akkor ekkora szívességet neki?
Norbert: Talán tartozott neki?
Alfred: (felnevet) Nem… Szó sincs róla…
Robert: Talán így akart megfizetni? Hogy megalázza előttünk?
Alfred: Ha elfordulnak tőle, talán még a szerződését is felbontják, elveszített volna mindent. A lakását, a bevételét… a hölgyeket, akiket kénye kedve szerint használt… Mielőtt idejöttünk volna, azt állította, hogy az a világ az övé. Csakis az övé! Úgy beszélt, mint egy kiskirály… de ha a királyok buknak, általában a fejük is lehullik…
Peter: Maga… maga ölte meg?!
Alfred: Nem.
Erik: És ezt el is higgyük?
Robert: Hol volt amikor a sikoltást hallotta?
Alfred: A szobámban. Láttak is kijönni onnan…
Robert: Igen… Mind láttuk egymást a folyosón. De minthogy mindannyian lefeküdtünk, vagy lefekvéshez készülődtünk, jó időbe telt, mire mindenki köntöst kapott magára, és kijött. Még én sem reagáltam azonnal. Tehát a gyilkos nyugodtan visszasiethetett a szobájába…
Erik: Elfelejti, hogy mennyire nyikorog a padló… hallottuk volna…
Robert: Ez nem feltétlen igaz. Vannak helyek, ahol valóban nyikorog, ha rálépnek, de egy figyelmes ember, mint ön is, Erik, néhány óra alatt kitapasztalja, hová léphet, és hová nem…
Norbert: Tehát bárki tehette?
Robert: Majdhogynem. Azért egy-két embert könnyedén kizárhatunk.
Peter: És maga? Maga gyanún felül áll, csak azért, mert van egy jelvénye? A rendőrök is elveszíthetik a fejüket egy veszekedésben… Esetleg dulakodtak, és véletlen nagyobbat lökött rajta… most pedig bűnöst vadászik, akire rákenheti a vétkét…
Robert: Ha ideérnek a kollégáim, minden bizonnyal számításba veszik ezt a lehetőséget is. Ha módom lenne megvizsgálni a szobát, mi is biztosak lehetnénk az ügyben, hogy baleset, vagy gyilkosság történt. Mindenesetre eddig nem láttam különösebb dulakodásra utaló jelet…
Dora: Hogy lehet ilyen nyugodt?! Lehet, hogy Abelt megölték, lehet, hogy kizuhant az ablakon, de majdnem biztos, hogy halott, vagy odalent haldoklik egy fa alatt… Maga meg itt ül… és… mindenféle ostobaságot beszél… vádaskodik… és…
Norbert: Nyugodjon meg, kisasszony…
Dora: Nyugodjak meg?! Hogy nyugodhatnék meg? Egy szellem van a házban, aki megöli a bűnösöket, és ha eddig nem is volt, most lehet, hogy Abel tér majd vissza, hogy bosszút álljon rajtunk…
Erik: És önnek van oka félni tőle?
Dora: (sikoltva) Nincs!
Emma: Édes istenem, segíts rajtunk, mutasd meg számunkra a helyes utat…
Mark: Hallgasson! Hallgassanak el, mindketten! Nincs itt semmiféle szellem, nincs itt semmilyen isten! Mi vagyunk itt, a magunk vétkeivel, és igazságaival! Akarják az igazat? Robert jól mondta! Aznap este mindketten részegek voltunk! Abel egyetlen karcolást sem szerzett, és a baleset után magamra hagyott! Amikor a segítség odaért, már csak engem találtak ott! A kórházban könyörgött, hogy hagyjam ki az esetből… Nem tudom, Robert, hogy hogyan jött rá…
Robert: Egyszerű volt. Láttam kettejük kapcsolatán, hogy valami nagyon nincs rendben. Elolvastam a jegyzőkönyveket. Tudom, hogy együtt távoztak… a többit könnyű volt kikövetkeztetni néhány célzásból, és elejtett megjegyzésből.
Mark: Hm… Igaza van. Igaza van mindennel velem kapcsolatban… és tudják mit? Megöltem… az óta az este óta megöltem őt, legalább ezerszer gondolatban… Minden pohárnál, amit felhajtottam a halálára ittam! Megnyomorított! És nem csak, hogy a felelősséget nem vállalta érte, de amikor a segítségét kértem, elfordult tőlem… a társulatba úgy vett be, mintha szánalomból tenné, és úgy is bánt velem, nap, nap után, mint aki kegyet gyakorol! Nem szép dolog örülni egy ember halálának…
Emma: Uramisten, ne mondja ezt!
Mark: … de igenis örülök, hogy nem kell többé az önelégült pofáját bámulnom!
Emma: Az úr legyen irgalmas önhöz!
Dora: Pedig igaza van… Ez az ember kihasznált, és megalázott mindannyiunkat!
Norbert: Dora, ne…!
Robert: Hagyja beszélni…
Dora: Igen! Szerettem őt! Elhitette velem, hogy én vagyok az egyetlen nő! A legszebb, a legtökéletesebb! Hogy valóra váltja az álmaim… elhittem… el akartam hinni… el tudják képzelni, milyen érzés ráébredni, hogy mindez hazugság?! Hogy a férfi, aki kihasznált, eldobott, és megalázott, most más valakivel teszi meg ugyanezt, és nem figyelmeztethetem…
Peter: Azt ne mondd, hogy te Emmáért aggódtál…
Dora: Talán nem aggódhatok érte?!
Peter: Ki hiszi el, hogy bárki is önzetlen ebből a társaságból…
Robert: Pedig volt, aki valóban aggódott… Bocsássanak meg, de hallottam, amikor tegnap este beszélgettek…
Alfred: Azt a történetet… nem önnek szántam.
Robert: De igaz volt? (csend) Igaz volt?
Alfred: Mit számít, hogy igaz, vagy kitalált, a lényegen nem változtat semmit!
Robert: De… nagyon is sokat… ha ugyanis a lány…
Emma: Anna…
Robert: Ha az unokatestvére, Anna története igaz, akkor ez a párhuzam, amit éppen maga húzott közte, és Emma közt…
Erik: Arra késztethette, hogy közvetve bosszút álljon…
Alfred: Nem. Nem közvetve…
Emma: Istenem! A férfi a történetben…
Alfred: Abel volt.
Robert: Ugye tudja, hogy ez terhelő önre nézve?
Alfred: Igen. Ettől függetlenül az igazság ki fog derülni. Gyűlöltem Abelt. Sosem bocsátottam meg magamnak, hogy rajtam keresztül megismerte a húgom, és azt sem, hogy nem voltam itt, amikor baj történt. Neki fogalma sem volt róla, hogy rokonok vagyunk, neki csak egy volt,  a sok közül… Olyan, mint a többi. A mai napig sem tudta, mi lett a lány, és a gyermek sorsa…. Hogy mindketten belehaltak a gyalázatba, az egyetlen dologba, amit tőle kaptak…
Dora: Istenem…
Alfred: Igen kisasszony… Ön szerencsés volt, hogy csupán a szívét törték össze! A szív képes meggyógyulni. Ha nem is lesz többé soha egész, ha torz is marad a sebek mentén… a szív erős. Ön még újra szerethet. Ha akar… De a húgom, és a gyermeke meghaltak. Abel kegyetlensége, felelőtlensége, aljassága miatt!
Rövid csönd
Peter: Maga ölte meg?
Alfred: Nem!
Erik: Minden oka megvolt rá! A bíróság is biztosan…
Alfred: Igen. Megvolt. És gyűlöltem. Igaz. Egyetlen percig sem tagadom, hogy el akartam venni tőle mindent. Az életét… de nem ilyen módon! Azt akartam, hogy megalázva, egyetlen fillér nélkül, az utcán bolyongva sírja vissza az összes olyan pillanatot, amikor egy szerető nőt kiutasított az életéből! Azt akartam, hogy bűnhődjön… de ezt már nem érhetem el. A halál… túlságosan is nagy kegy volt részére… (csend) Emma… kérem… mondja azt, hogy mindkét éjjel zárva tartotta az ajtaját.
Emma: Jóságos isten! Hogy kérdezhet ilyesmit tőlem?!
Robert: Emma… nagyon sajnálom, de felelnie kell.
Emma: Nem! Nem kell! Nincs joguk ilyesmit kérdezni!
Dora: Megtetted…
Emma: Nem!
Dora: (halkan) De igen…
Erik: Nem tudhatod…
Dora: De igen…
Robert: Ha megtette, kisasszony, ha beengedte… a szobájába az éjjel…
Norbert: Foglaljuk össze… Ön szerint, Robert… bármelyikünk tehette?!
Robert: A lehetőség mindenki számára adott volt, és sajnos azt kell mondanom, indítéknak sem volt híján senki.
Alfred: Ezt el kell ismernünk…
Erik: Egy pillanat! Kötve hiszem, hogy Mark képes lett volna annyi idő alatt megtenni az utat Abel szobájától a földszintig, amennyi idő alatt az első emberek kinéztek… vagy tévedek? Mégis… mennyi idő telhetett el?
Peter: Talán egy perc.
Robert: Nem zárható ki teljességgel persze, hogy Mark rájátszik a sérülésre, és a lába sokkal használhatóbb, mint ahogy gondoljuk…
Dora: Elment az esze?!
Mark: Azt hiszem, töltök magamnak még egyet… valaki? Nem gondolja, hogy ha a lábam egy kicsivel is jobb lenne, azonnal megpróbálnám a régi életemnek legalább a töredékét visszaszerezni?
Robert: De… bizonnyal… de mégsem ez az, amiért önt kizárnám.
Mark: Nocsak… hanem?
Robert: Ha tökéletesen járna se rohanhatott volna le a lépcsőn anélkül, hogy meghallottam volna. Én ugyanis nem aludtam a sikoltás pillanatában. És talán az első voltam, aki kinézett.
Peter: És hallott valamit?
Robert: A sikoly, és az ajtónyitás között semmit. Egyetlen nyikkanást sem. Még az ég sem dörgött…
Emma: Ezt úgy érti, hogy senki nem ment végig a folyosón?
Dora: A kísértet…
Erik: Talán… Talán tényleg a kísértet volt, ha nem is tényleges valójában, de annyira megrémítette valami, hogy nekizuhant az ablaknak…
Robert: Többször említettem már, hogy ez sem kizárható. De talán valaki szándékosan ijesztett rá, kihasználva a feszült helyzetet. Norbert… Ön komolyan veszekedett vele. Megfenyegette az este folyamán…
Norbert: Én… én csak el akartam hagyni. De nem engedte. Azt mondta, nem bontja fel a szerződést. Azt mondta, a következő tíz év minden napját úgy megkeseríti, hogy inkább a halálomat kívánom majd, de nem engedi, hogy elmenjek…
Robert: De inkább az ő halálát kívánta.
Norbert: Ez olyan meglepő?! Elhitette velem, hogy nincs esélyem valódi színházi életre. Hogy tehetségtelen vagyok és értéktelen! A végén már el is hittem… szinte hálás voltam neki, amiért itt lehettem, még akkor is, ha úgy bánt velem, mint egy kutyával…
Mark: (közben morogva) Az ember általában szereti a kutyát, és nem bánik így vele…
Norbert: És ma megtudtam, hogy mindaz, amit magamról gondoltam… megtudtam… hogy igenis lehet jövőm! De a szemembe nevetett, és azt mondta, elveszi ezt a jövőt! Hogy nem engedi meg, hogy jobb legyek nála! Azt mondta, addig kínoz majd, míg tönkre nem teszi a tehetségemet… míg bele nem fáradok az egészbe, és fel nem adom…
Robert: Ez elég jó ok, hogy valakit megüssünk…
Norbert: Meg is tettem…
Peter: Norbert… sosem gondoltam, hogy erre is képes…
Erik: A düh sok mindenre képes…
Robert: És a megalázottság…
Norbert: Azt hiszem, betört az orra. Otthagytam.
Robert: Visszament még az este folyamán?
Norbert: Nem. A szobámba mentem, és azon gondolkodtam, hogyan szabadulhatnék ebből a szerződésből. Azon gondolkodtam, hogy talán megkérem Alfredet, hogy szerezzen nekem egy jogászt. Tudtam, hogy azok.. nos… nem. nem mentem vissza.
Mark: Van még valahol egy üveg whisky-je? Mert ez elfogyott… Most, hogy engem kihúztak a gyanúsítottak listájáról, iszom azokra, akiknek megköszönhetem az elkövetést…
Erik: Azt sem hinném, hogy a hölgyek bármelyike képes lenne…
Robert: Miért ne? Akármelyikük… A gyilkosságok legnagyobb százalékát féltékenységből követik el!
Erik: Ezt nem mondhatja komolyan!
Peter: Őszintén elhiszi… feltételezi, hogy…
Robert: Miért ne? Emma kisasszonyról senki nem gondolná, hogy akár a légynek is ártani tud… De mi lakozhat a szívében?
Emma: Kérem… ne tegye ezt!
Robert Mi oka lehet ennek az alázatnak? Csupán a nevelés? Vagy a vallásosság? Tényleg elhiszik, hogy egy ember, egy nő, egy ilyen tökéletes, és szép nő csupán a lelki üdvéért lemond mindenről, amit az élet felkínál? Nem gondolják, hogy emögött rejlik valami? Hogy ennek oka kell legyen?
Erik: Hagyja abba!
Dora: Mit ártott magának ez a lány?!
Robert: És maga, kisasszony? Az eldobott, megalázott, lecserélt szerető? A nő, akinek csillogást, hírnevet ígértek, és csak ocsmányságot, gonoszságot kapott?
Dora: Elég!
Robert: Nem beszélve arról, hogy mindenáron el akarja hitetni velünk, hogy egy nem létező kísértet állt bosszút az éjjel…
Dora: (sikoltva) Fejezze be!
Emma: Ne tegye ezt! Kérem!
Robert: Rajta, Emma! Mondja el nekünk az igazat! Vallja be, mi hogyan történt… könnyítsen a lelkén!
Emma: Én… én… nem…
Robert: El kell mondania! A bűnösöknek bűnhődnie kell! Ha nem mondja el…
Emma: Igen…
Robert: Hogy mondja?
Emma: Igen… bűnös vagyok…
Mély csend
Emma: Tegnap este Alfred figyelmeztetett… Elmesélte Anna történetét, és amikor a szobámba mentem, magamra zártam az ajtót. Féltem… Rettegtem a gondolattól, hogy velem is megtörténhet, de mégis… amikor…
Robert: Amikor Abel kopogtatott, kinyitotta.
Emma: (suttogva) Igen… Azt mondta, a színpad csak rám vár. Azt mondta, tehetséges vagyok, csupán meg kellene tanulnom, hogyan engedjem el magam. Azt mondta, az egész világ a lábaim előtt heverhet… A színpad… maga a csoda… Az a világ… varázslat. Ha fellépek, a valóság megszűnik létezni, és vele együtt én is… eltűnnek a gondok, a félelmek, a fájó emlékek… más leszek…
Mark: Na, erről beszéltem, kedvesem…
Emma: Egy pillanatra nagyon szerettem volna olyan életet, ahol minden nap megtehetem, hogy valaki mássá váljak…
Erik: Eldobta volna érte a rendet…
Emma: Egy pillanatra… Ha felszentelnek örökké a múlt fogságában élnék. A fájó emlékekkel egy szobába zárva… örökre! Meg tudják ez érteni?!
Robert: Magához engedte Abelt…
Emma: (sírva) Nem… Kizavartam a szobámból… Azt hiszem, megijedt, hogy sikítani fogok…
Dora: Láttam távozni tőled. Amikor észrevett, rám vigyorgott…
Robert: És ön úgy gondolta…
Dora: Igen… Ezt is csak azért tette, hogy megalázzon. És ma este az én szobám ajtaján kopogtatott…
Robert: Ez mikor volt?
Dora: Nagyjából három órával azelőtt, hogy a sikoltását hallottuk.
Robert: Beengedte?
Dora: Nem akartam. De benyomta az ajtót. Azt mondta, meg kell tennem, amit akar, különben…
Robert: Különben?
Dora: Istenem, annyira szégyellem…
Robert: Kisasszony, el kell, hogy mondja!
Erik: Hagyja őt békén, nem látja, hogy szenved?!
Robert: Egy ember meghalt, és meg kell tudnunk, hogy hogyan!
Mark: Ezt nem lehet kávé, és habos sütemény mellett, igaz? Pff… nevetséges!
Norbert: Kisasszony, képes beszélni róla?
Dora: Annakidején… elhitette velem, hogy sztárrá tesz. És ennek érdekében megengedtem neki… én… megengedtem neki… hogy fényképeket készítsen rólam…
Robert: És most azt mondta, ha nem engedelmeskedik neki, felhasználja maga ellen…
Alfred: Azoknak a képeknek talán nem kellene a rendőrség kezébe jutnia. Sőt… senkiébe!
Robert: Egyelőre bizonyítékok, amíg ki nem zárjuk Dora kisasszonyt a gyanúsítottak közül, addig igen komoly indíték!
Dora: Azt hiszik, képes lennék rá?! Hogy meg tudnék ölni valakit?
Robert: A féltékenység, a megalázottság, a harag, és a zsarolás több mint elég… és mindezt egyetlen nap alatt… igen, azt hiszem, egy asszony is képes lehetett kilökni őt az ablakon!
Dora: Nem én voltam!
Norbert: Nem hiheti….
Peter: Robert, hisz ismerjük őt!
Dora: Esküszöm, hogy nem én….
Robert: Sajnálom, de ez nem azon múlik, hogy mit hiszek, vagy szeretnék hinni! Dora kisasszony az egyik legfőbb gyanúsított!
Dora: A szellem… a szellem bosszút áll a bűnökért! Abelt megölte, mi pedig így bűnhődünk!
Norbert: Nyugodjon meg, Dora, senki nem hiheti, egyetlen percig sem…
Robert: Ugyan miért nem?! Bárki megtehette! És a kisasszonynak voltak a legerősebb indítékai… Azt hiszem, hogy ha megérkeznek a rendőrök…
Erik: Nem! Nem teheti ezt! Én voltam! (halkan) Én tettem….
Robert: (egészen halkan) Igen, tudom…
Erik: (folytatja) Nem azért, mert átírta a darabot, ezt el kell hinniük… De a viselkedése tűrhetetlen volt! Én ugyan a felét sem tudtam annak, amit Robert meglátott, észrevett, kinyomozott… Én csak azt láttam, hogyan bánik mindenkivel… Magukkal… velem… A mai nap után forrt bennem a düh. Megalázott… mindannyiunkat! El akarta venni tőlünk azt, ami miatt felkelünk reggel, és ami miatt túléljük a mindennapokat… Gyűlöltem. És most, ha lehet, ez az érzés megsokszorozódott… Amikor hallottam veszekedni Dora kisasszonnyal… elnézést kisasszony, de a szobám az öné mellett van…. aztán Norberttel… úgy éreztem, ezt nem teheti büntetlenül…
Norbert: Megölte? Tényleg… megölte?!
Erik: Nem! Baleset volt! Esküszöm önöknek!
Robert: Mondja el, mi történt…
Erik: Van egy pisztolyom… A táskámban, az ágyam alatt. Ráfogtam, és megfenyegettem. Nem akartam lelőni, csak azt akartam, hogy elhiggye, megtenném! A fejére olvastam a bűneit… elmondtam, milyen szörnyű, szörnyű egy ember, és hogy szerintem mit érdemelne… Az elején csak nevetett rajtam, de aztán… aztán lassan elhitte, hogy megteszem. Könyörgött, hogy ne bántsam… de én csak folytattam… mondtam, és mondtam… azt hiszem, átszakadt bennem valami gát…
Robert: De nem lőtt… Ha lőtt volna, azt meghalljuk.
Erik: Egyszer csak a szívéhez kapott… Én azt hittem, hogy csak át akar verni… de megtántorodott, és kizuhant az ablakon… Esküszöm… én az ajtóban álltam…
Robert: Igen, máskülönben nem ért volna vissza a szobájába…
Erik: (teljesen összetörve) Én nem ezt akartam… nem akartam, hogy meghaljon… Csak azt akartam, hogy ez egyszer ő legyen alul… hogy többé ne taposson másokon…
Robert: Mint mondtam, a szégyen, és a megalázottság rettenetes dolgokra képes. Sajnálom, de amikor ideérnek a rendőrök, át kell adjam nekik. A többi már a bíróságon múlik. És elnézést kell kérnem önöktől is, az előbbiekért. De tudtam, hogy Eriket csak az veheti rá a vallomásra, ha az ártatlanokat vádolom…
Mark: Hát, öregem… azt hiszem, mégiscsak jobb nyomozó, mint színész…



Kilencedik jelenet


Robert: Most, hogy már csak ketten maradtunk, és mindenki más elment, valamit még el kell mondanom.
Alfred: Hallgatom.
Robert: Bár ismerjük az este minden részletét, percről percre pontosan, és a halál körülményeit is, de nem árt, ha tudja, hogy én ismerem a rendezői változatot is.
Alfred: Mit akar ezzel mondani?
Robert: Tudom milyen szerepe volt ebben az egészben.
Alfred: Valóban?
Robert: Aznap este, amikor Emma kisasszonynak elmesélte azt a szomorú történetet, ön tudta, hogy én és Dora a másik szobában ülünk, és jó eséllyel mindent hallunk. Nem csupán az volt a célja, hogy Abelt kizárja Emma szobájából, bár kétségtelen, hogy a másnapi kitörésének ez is az okai közé tartozott, hanem az is, hogy Dora hallja, és tisztában legyen vele, hogy lecserélték.
Alfred: Ez csak feltételezés.
Robert: Ahogy Norbertnek is azért ígért munkát maga mellett, hogy összeugrassza Abellel.
Alfred: Az a fiú tehetséges.
Robert: Gondolom Markkal is iszogatott egyik este, és felidézték a régi szép időket… nem is kellett semmi mást tennie, csak emlékeztetnie, hogy mit veszített el…
Alfred: Kíváncsian várom, hová akar kilyukadni.
Robert: Ön kitűnő rendező. És úgy vélem, mi éppen úgy játszottunk, ahogy elvárta tőlünk. Ön megtervezte a helyszínt, pattanásig feszítette az idegeket, majd várt. Tudta, hogy valakinél majdcsak elszakad a cérna. Ha nem Erik lett volna, akkor valaki más. Mindenkire éppen annyi súlyt rakott, hogy már egy grammal sem bírt volna többet. A kísértettörténet, és a világítás, még az időjárás is az ön kezére játszott, nem beszélve Abel jelleméről, és viselkedéséről, amit persze ön jól ismert, és ezért előre számolt vele. Azt hiszem, ön kitűnő sakkjátékos lehet.
Alfred: Sosem mondtam senkinek, hogy ölje meg Abelt. Nem mondtam azt sem, hogy jobb lenne nélküle. Én csupán felhívtam a figyelmüket, hogy többet érnek annál, mint amit most kapnak az élettől. Ha emögött Abelt látták, arról nem én tehetek.
Robert: Igen, ez a rendezői változat. Ebből a szövegkönyvből sok minden hiányzik, ami érthetőbbé tette volna a helyzetet. És ami okot adna, hogy bármit is tegyek maga ellen. De így nincs rá semmi mód.
Alfred: Nem tettem semmit. Ha kívántam is Abel halálát, senkit nem uszítottam a megölésére. Az én célom csupán az volt, hogy elfordítsam önöket tőle. Nem az, hogy bárki megölje. Mint ahogy végül is csupán baleset volt.
Robert: Igen. Baleset. Egyszer szívesen kihívnám egy sakkpartira… ha nem derogál önnek, hogy egy pocsék ripaccsal üljön egy asztalhoz…
Alfred: Bármikor uram… állok elébe…